Túl öregek, túl fiatalok

Szeptember 23.

Benne a napéjegyenlőségben. Sorakoznak a veszteségeim. A telefonom tele kitörölhetetlen emlékű halottak neveivel. Ebben az évben többen mentek el a barátaim és az ismerőseim közül, mint a világjárvány alatt. Most éppen Hegyi Árpád Jutocsa rendező és festő, a hazai kulturális, művészeti élet egyik ikonikus alakja. Mivel a költőnek igaza van és “ebben az életben semmi sem véletlen”, éppen Jethro Tullt hallgatok. Túl öreg a rock and rollhoz, túl fiatal a halálhoz. Ezt a popkulturális bon mot azok is ismerik, akiknek ismeretlen a származási hely és idő. A hetvenes években járunk, kialakulóban a progresszív rock, mint új kortárs zene vonulata. Pink Floyd, Emerson Lake and Palmer, King Crimson,Yes, a korai Genesis és persze a Jethro Tull. Mielőtt innen folytatnám, egy gondolat a mai öregekről, idősekről, nagyikról és dédnagyikról. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy ők twisteltek és rock and rolloztak, miniszoknyát viseltek, motorbicikliken lobogott a hajuk a szélben, begerjesztették a szexuális forradalmat, beat költőket olvastak és Led Zeppelint hallgattak. Zenéből is jobb jutott nekik, mint az utánuk következőknek. Szóval, akkor Jethro Tull. Nem tudom, ismeri-e őket még valaki harminc alatt, de az egyik legizgalmasabb zenekar. Már csak azért is, mert a műfajban elég ritka, hogy a balhét elvivő énekes egyben fuvolás is. Magyar megfelelő a Mini, a felejthetetlen, szintén nemrég eltávozott Török Ádámmal az élén.

Ian Anderson ráadásul minden tekintetben elképesztő figura, aki már megjelenésében is távol állt azoktól a sztároktól, akikbe azonnal és halálosan beleszerettek a tinilányok. A színpad elején egy torzonborz, a szemeit furcsán meresztgető koboldot láthatott a kedves közönség, akiről nem igazán lehetett tudni, hogy mikor jut levegőhöz a kristálytiszta éneklés és fuvolázás közben. Népmesei karakter, valahonnan a brit szigetek ködös és mocsaras mondavilágából, de a látszat mint oly gyakran, csalóka. Anderson természetesen egy extrovertált művész, komoly kisugárzással, ám ugyanakkor mérnöki pontossággal rakta össze a lemezek zenei és vizuális egységét, valamint a koncertek koncepcióját a hangszereléstől az utolsó villanykörtéig. Amit most hallgatok éppen, egy koncertlemez, a Bursting Out. A dupla album 1978-ban jelent meg először és azóta számtalan kiadást és verziót ért meg, de alighanem ez a nemrég megjelent tripla vinyl a legjobb a sok közül. Nincs csonkítás, van viszont turné hangulat, meghagyott bevezető és összekötő szövegek és alighanem a rock történetének egyik legfontosabb koncertlemezéről beszélünk, a zenekar pályafutásának legszebb korszakából. Olyan dalokkal, mint a Jack In The Green, a Heavy Horses, a Songs From The Wood, az Aqualung, vagy éppen a Too Old To Rock ‘N’ Roll : Too Young To Die! Ráadásul pompás kiadvány, vizuális élmény.

Szeptember 24.

Még egy tripla. Ez meg a Fleetwood Mac Mirage Tour ‘82 című lemeze. Ha a Jethro Tullról azt gondoljuk, hogy az ifjabb generációk körében kevésbé ismert, mint bármelyik nejlonmackóban hadonászó rapper, akkor ez a Feetwood Mac esetében fokozottan igaz. Pedig a Los Angeles-ben rögzített két koncert anyaga ma is megérdemli a figyelmet. Miként a napjainkban is félig-meddig aktív zenekar életműve is. Az együttes 1967-ben alakult, amikor Peter Green és Mick Fleetwood kilépett John Mayall Bluesbreakers-éből, hogy saját útjukat járva terjesszék az igét, azaz az amerikai gyökerekből táplálkozó brit blues-t. A folyamatos tagcserék után 1975-ben jött el a legjobb felállás ideje: John és Christine McVie (házaspár, akik a válásuk után is együtt maradtak a bandában), Mick Fleetwood, Lindsey Buckingham és a csodálatos énekesnő és dalszerző, Stevie Nicks.

A siker se váratott magára sokáig, 1977-ben kiadták leghíresebb albumukat a Rumours-t, amely rögtön be is gyűjtött egy Grammy-díjat az év albuma kategóriában. A lemez annyira híres lett, hogy még Magyarországon is lehetett kapni a boltokban, világszerte pedig több mint 40 millió példányt adtak el belőle. A Rumours-t bátran nevezhetjük rocklemeznek, de a zenekartól nem állt távol a blues, sőt a country sem, ami persze egyáltalán nem meglepő, hiszen az utóbbi kettő vadházasságából született meg az előbbi. A zenekar tagjai is úgy vélhették, hogy nincs szégyenkeznivalójuk miatta, mert bár az 1982-es turnét a friss, Mirage című album népszerűsítésére szervezték, a lemezen bőven találhatók dalok a Pletykákról is.