Borisz, a komisz

Szeptember 15.

Nem pont az időjárás miatt, de a minap benéztem a naptárt. Pontosan egy héttel a megadott időpont előtt érkeztünk egy vetítésre, de ha már ott voltunk abban a moziban, megnéztük azt a filmet, amit éppen vetítettek a kamarateremben. Végül nem bántam meg. Annak ellenére sem, hogy A tea illata (Black Tea az eredeti cím és szerencsésebb lett volna meghagyni, már csak a dupla jelentés miatt is) című mozi ezer sebből vérzik. Abderrahmane Sissako mauritániai rendező elefántcsontparti-luxemburgi-francia-tajvani koprodukcióban készült alkotása egy elefántcsontparti bevándorló és egy kínai teabolt-tulajdonos szerelmét meséli el, szépen lassan, ahogyan egy rendes teaszertartás zajlik. A történet közben érdekesen ágazik szerteszét, a színészek nagyszerűek és hitelesek, a különféle kultúrák találkozásának bemutatása ennél extrémebb már nehezen lehet, a cselekmény csak ritkán szájbarágós, akad legalább két csúcsjelenet, a melodráma fassbinderi magasságokban, de mégis marad némi hiányérzet is. Talán mert a fényképezéstől, a képi világtól vártam túl sokat, ami aztán messze elmaradt a beígérttől, és tea ügyben sem lettem sokkal tájékozottabb. Nagyobb baj, hogy miután rájöttem, hogy hol vagyunk, mikor és miért, hamarosan úgy éreztem magam, mintha akaratomon kívül egy szappanoperába csöppentem volna. Nyilván szándékosan, direkt kerültünk a szűk, műteremszagú belsőkbe, de ez egyáltalán nem tűnt indokoltnak. Amikor meg végre és látszólag kiszabadultunk, jött a CGI, amitől már falra másztam. Összességében persze soha rosszabbat, minden perc ajándék, amit a Marvel- és Netflix-univerzumon kívül tölthetünk a mozikban.

Szeptember 16.

Minimum két és fél hónapnyi, az elviselhetetlenség határát súroló hőség és aszály után felvirradt az özönvíz és az orkán negyedik napja. Kezdem visszasírni a kánikulát. Az apokaliptikus állapotok legnagyobb vesztesei az árvizek áldozatai és károsultjai mellett egyelőre a fecskék. A magyar néplélek emblematikus madarai, ezek az amúgy is rengeteg veszélynek kitett kedves, érző lények tömegesen pusztulnak az ítéletidőben. Sokan közülük valószínűleg szintén benézték a naptárt, megtévesztette őket a szeptemberi nyár, hozzájuk csatlakoztak az északabbról már vonulófélben lévők, hogy aztán tömegesen pusztuljanak úton-útfélen. A Balaton környékén különösen súlyos a helyzet, a látvány szívfacsaróan borzalmas. Az egyetlen vigasz, hogy a mennyei atya irántuk való gondoskodása amelyről Máté evangéliumában olvashatunk, ezúttal a jóakaratú emberek közreműködésével nyilvánul meg. Szakemberek és önkéntesek sokasága (külön köszönet a rendőröknek is) hívja fel a közlekedők figyelmét a sebesség csökkentésére, profi madármentőknél lehet leadni a megmentett túlélőket, készülnek a lisztkukacokkal felturbózott túró-tojás keverékek, a közösséginek nevezett oldalakon a gyűlölködés helyett/mellett áramlik az információ, mindenre elszánt viharkabátos hétköznapi hősnők és hősök csépelik a lapuló árvaszúnyogokkal teli bokrokat, madármelegedővé változnak a lakások, az összefogás tragikusan felemelő, és jónak lenni menő.

Közben eszembe jut az is, hogy gyerekkoromban még fekete-fehérben néztük a tévében, hogy valahol nagyon messze tőlünk miként garázdálkodnak az ehhez a Borisz ciklonhoz hasonló rettenetek. Most meg Európa közepén itt van a nyakunkon ez a Borisz, benne ülünk az epicentrumában és találgatjuk a félhomályban, hogy mi jöhet még.

Szeptember 17.

Mondjuk a világvége, az jöhet még. Állítólag már csak két évet kell várni rá és azt már ugye fél lábon is kihúzzuk. Az egyik prognózis konkrétan 2026. november 13-ára teszi az armageddon eljövetelét. Nem biztos, hogy péntek, mondaná erre a Bizottság zenekar, de a tizenharmadika azért befigyelt, hiába, az utolsó vacsora óta ez valahogy rögzült az emberiség egy részében. Szeretem az ilyen jóslatokat, ráadásul ezt nem is az idős bolgár asszony szabadította ránk, hanem a tekintélyes Science magazin és nem is mostanában, hanem még 1960-ban. Az amerikai tudósok az armageddon szükségszerű eljövetelének pontos okát is meghatározták, jelesül a túlnépesedést és az ebből fakadó élelmiszerhiányt tették felelőssé a bekövetkező katasztrófáért. Tény, hogy amikor a cikk megjelent még csupán és nagyjából három és fél milliárdnyian voltunk a Földön, és ma már kínaiból nagyobb a kínálat abból a nyolcmilliárdból, ahányan ma rakosgatjuk a lábnyomainkat a bolygóra. Azt viszont tényleg nem értem, miként lehet az éhínséges világvégét egy konkrét napra belőni. Hogy képzeljem el? Reggel kinyitom a hűtőt és nincs benne zsír? Na mindegy, majd meglátjuk.