Eseteim a görögdinnyével

Mennyei érzést nyújt a testnek és a léleknek. Hatvanöt–hetven éve a sors jóvoltából a Balaton-parttól százötven méterre éltem a szüleimmel, és nyaranta fecskében, a sekély vízben állva faltuk a méretes szeletekre vágott görögdinnyét. Édes leve végigcsorgott a mellünkön. S most, hogy ez a gyerekkori emlék szinte vibrál a fullasztó hőségben, olvasmányaim is éledeznek. Ezek közé tartozik az amerikai Richard Brautigan (1935–1984) író, költő Görögdinnye édes levében című kisregénye. R. B. 1968-ban írta, magyarul 1981-ben jelent meg a Rakéta Regénytár sorozatában. A címre való asszociálás kissé erőltetett, mert a kommunában játszódó, a valóság és a fikció határát érintő, ironikus, groteszk történet nem kifejezetten az én görögdinnyés vonzódásomat, áradozásomat szimbolizálja. Inkább irodalmi, filológiai kitérő. A kisregény persze remek olvasmány.

Visszakanyarodva ifjúságomra… Középiskolába készültem, és a nyarat válófélben levő apámnál töltöttem, aki egy elegáns tóparti üdülőben vészelte át a válással járó procedúrát. Az üdülő éttermében külön asztalnál étkeztünk. Apám ügyelt a viselkedésemre, rám szólt, ha a villát és a kést illetlenül, felemelt karokkal fogtam. Kellemetlenül érezte volna magát. Egy alkalommal Pestre utazott, én pedig egyedül ebédeltem. Figyelmeztetett, hogy gyümölcsöt is feltálalnak, mégpedig görögdinnyét. Szigorúan kikötötte, hogy késsel és villával egyem, eszembe ne jusson harapni. Ügyeskedtem, de amikor egy jókora darab lecsúszott a tányérról és a szomszéd asztalnál ülő akadémikus hölgy szandáljánál landolt, marokra fogtam a dinnyét, és mámorosan, édes levét a számmal nyalva, befaltam. 

Érettségi után falusi nagyszüleimnél nyaraltam. Egy menő, de zsugori szőlősgazda és dinnyetermesztő a nagyapám barátja volt. Júliusban kivitt a főút melletti dinnyeföldjére. Egy fészer alatt fiatal tanítónő árulta a termést. A gazda meglékeltetett egy görögdinnyét, nézzem, csodálatos a színe, mézédes a húsa. Azt már nem engedte meg, hogy megkóstoljam. Még aznap a tanítónő három dinnyével megajándékozott bennünket, „meglopta” a Harpagon gúnynevű gazdát (Molière A fösvény című darabjára utalva nevezték így), aki másnap betévedt a nagyszüleimhez. Borral, piskótával és dinnyével kínálták. A gyümölcstől csóválta a fejét: „Hol vettétek, Károly? Nyomába sem ér az enyémnek.” Éveken át jókat kacagtunk a csínytevésen.