Utánam az özönvíz

Június 4.

Trianon.

Június 5.

Özönvízszerű esők, nem egy, nem kettő. Mivel nálunk Istennek hála nem kísérte egyiket sem vihar, jég és egyebek, inkább örülünk, Vincent. A föld képes volt befogadni, a kút jókedvű, a tárolók megteltek, csupán a cserepekben itt-ott megjelenő pangó víz ügyében kellett résen lenni. Egyben és ugyanakkor a konyha elkezdett emlékeztetni a hajdanvolt Nagykőrösi Konzervgyár egyik melléküzemágára. A feldolgozóiparban betöltött kicsiny, ám számunkra felettébb fontos szerepünk főpróbája idén a szokásosnál előbb kezdődött, az átélés intenzitása pedig minden eddiginél erősebbnek bizonyult. A kamillát az eper követte (olcsóbb, mint tavaly volt, és a saját termés is a háromszorosa az előző évinek, miután egy magam számára is váratlan húzással tavasszal áttelepítettem az egész társaságot), a megbolondult rózsákkal, rozmaringokkal és mentákkal párhuzamosan. Mindenhol üvegek, dobozok, röpködő dugók, szörpök és lekvárok, leírhatatlan illatfelhő, néha éjjel is felkelek inhalálni. És hol van még a főszezon a szépen combosodó padlizsánokkal, bazsalikomokkal, paprikákkal, valamint a tudatos ültetésen túl, mindenhol lesben álló paradicsomokkal. Édenkert, tündérkert, minden kert. 

Ám mivel a Jó nem létezhet a Rossz nélkül, állítsunk emléket néhány – némi szünet után visszatérő – kellemetlen vendégnek is. Tavaly úgy-ahogy megúsztuk a spanyol csigák invázióját, és kevesebb volt a parlagfű is. Utóbbit húzgáljuk és kaszálom, de a küzdelem elég egyenlőtlen, főleg, mivel a szomszédban néha nyaraló tulajdonos soha nem termő gyümölcsösében lombkoronáig ér a gaz. Értem én a „természetes kertet” meg a többit, de én azért meghúznám a határt a golfpálya és a kullancstanya között. Méghozzá pont itt. 

Az előbbiekkel kapcsolatban ismét felmerült az indiai futókacsa beszerzésének gondolata, mivel sózva még rosszabbul néznek ki, mint sótlanul. Már amennyiben ez egyáltalán lehetséges. De hess, félre, térjünk vissza mondjuk a meditációs bázisként is szolgáló csüngő jázminok közé. Vagy tartsunk szemlét az örvendetesen szaporodó állatsereglet fölött. A törzsállomány jelenleg egy kutyából, két macskából, megszámlálhatatlan, folyamatosan koncertező énekesmadárból, egy, a szalmabálák között otthonra lelő fácán házaspárból (Kokas és Leveske) és az immáron öt tagot számláló, a kert aljában lakó, folyamatosan viháncoló őzkolóniából áll. Hogy a föld alatt mi megy, arról csak akkor támadnak halvány sejtéseim, amikor a csehszlovák rajzfilmgyártásnak köszönhetően kissé „túlárazott" vakond felbukkan a veteményesben. Folytatom a jó karmapontok gyűjtögetését, és leteszem a lapátot.

Viszont új lakótársakkal is gyarapodtunk. A gyönyörűséges balkánigerle-pár már télen is itt téblábolt az etetők körül, aztán úgy döntöttek, maradnak. Egy magasra kúszó rózsaféle rejtekében építettek fészket, és az sem zavarta őket különösebben, hogy néha pontosan alattuk üldögélünk egy asztal mellett. Így aztán testközelből követhettük az építkezés fázisait, a nászt, a költést, számolgathattuk a kizuhanó tojáshéjakat, és most, hogy a gondos anyuka néha már magukra hagyja őket, a fiókákat. (Itt először véletlenül fókákat írtam, de azok még nincsenek.) Ketten vannak vagy hárman, ezt még nem tudjuk, mert nem akarjuk vegzálni őket. Jelenlétük mindenesetre örömteli és megtisztelő.

Június 6.

Van az úgy néha, hogy az ember lemarad egy brosúrával. És ez eltarthat akár tíz évig is. Na így jártam én Bíró Zsófiával és A boldog hentes felesége című könyvével. A kötet megjelenésekor (2014) nem került a látókörömbe, de ami késik, nem múlik, egy barátnőnk a napokban a kezembe nyomta. Onnan aztán ki sem esett, amíg nem végeztem vele. Legfeljebb annyi időre, míg letöröltem a röhögéstől összegyűlt könnyeket. Bevonzás volt ez a javából, mivel a bizonyos szempontból egy alomból származók előbb-utóbb, így vagy úgy belebotlanak a másikba. Mert közös jelszavaink valának, etess és szeress. De a bevonzás néha körkörös is lehet, mint Borgesnél a romok. Mondom, miként. 

Mielőtt belekezdtem A boldog hentes felesége című könyvbe, éppen Vinkó József szokás szerint csodás eszmefuttatását olvastam a kabátos húsról a Magyar Konyha legújabb számában. A rántottról, a kirántottról, a magyar néplélek zsiradékban fogant manifesztációjáról. Majd hamarosan elérkeztem Bíró Zsófia szenzációs, káprázatos, na jó, zseniális regényében a következőkig: „a rántott hús-rizibizi pároztatásnak a közétkeztetés táplálékláncában elfoglalt szerepe tehát erősen viszonylagos és súlyosan terhelt volt olyan hosszú ideig, hogy az több generáció számára vált meghatározóvá. Pedig bálványimádásba hajló, misztikus ragaszkodás az, ami ezt az országot a rántott hússal összeköti”. Oldalakon át tudnám még idézni, de részemről kész, eddig bírtam. Borjúfelsál után nézek, panírra gondolok, ha utána napokig marad is a zsíros kenyér. Utánam az özönvíz.