Csak az olaszok!

Február 13.

A tavalyi EKF igencsak elkényeztetett bennünket az úgynevezett könnyűzene területén is, elég ha Manu Chao vagy Iggy Pop koncertjére gondolunk. Szerencsére úgy tűnik, nincs megállás, a minap érkezett egy olyan utórezgés is, egyenesen az Expresszóba, hogy aki ott volt, alighanem kedves és egyben felemelő, jókedvre derítő emlékei közé sorolja majd. Egyik nagy kedvencem, az osztrák-magyar “americana” fenomén, Tom Waits és Bob Dylan hazai helytartója, Ripoff Raskolnikov lépett fel szenzációs zenekarával, valamint Roberto Lutival abból az alkalomból, hogy hamarosan megjelenik egy közös albumuk. Ripoff is megér egy misét, de most koncentráljunk egy kicsit a vendégre, aki a harmadik dalnál csatlakozott a műsorhoz, hogy aztán nagyjából szétszedje a színpadot. Roberto Luti 1977-ben született az olaszországi Livornóban, nyolcévesen ragadott először gitárt, az alapokat édesapjától tanulta. Huszonkét esztendős, amikor kalandvágyból és tanulási célzattal az Egyesült Államokba utazott, hogy közel legyen a tűzhöz és egyben a blueshoz. Utcazenészként gitározott, majd New Orleans-ban ragadt, ahol többek között találkozott a Playing for Change mozgalom vezéralakjával, Mark Johnsonnal, és a jótékonysági  szervezet meghatározó alakjává nőtte ki magát. Ők azok a srácok, akik messze földön híres dalok videófeldolgozásait készítik el, amik aztán nagyot mennek az interneten, méghozzá úgy, hogy a világ különböző tájain élő zenészek a kész filmben pillantják meg egymást először. Luti gitárjátéka lenyűgöző, ez Veszprémben is gyorsan kiderült, színpadi megjelenése nemkülönben, egyszerűen jól áll neki a gitár. Az amorózótól a vaddisznóig mindent tökéletesen hoz, ha kell, sír a hangszer, ha kell, a szakadás szélére kerülnek a húrok. Elegáns és szenvedélyes. Saját bevallása szerint hatott rá többek között Jimi Hendrix, Ry Cooder (ez erősen hallatszik), B. B. King és Keith Richards (ez is), de ezen a bulin számomra többször bevonzotta a Dire Straits szellemét is a bluesba, ami kimondottan jót tett a produkciónak. Amelyben Ripoff és Luti együttműködése telitalálatnak  bizonyult.

Február 14.

Régebben a hosszú téli estéken gyakran néztem főzős műsorokat a televízióban. Ez azóta megváltozott, mert egyrészt még ritkábban televíziózom, másrészt eltűntek a sorozatokból a kedvenceim, és az újak korántsem nyűgöznek le annyira. Anthony Bourdain pótolhatatlan, River Cottage örökös ura csupán ismétlésekben bukkan fel néha, és még sorolhatnám a hiányzókat Georgio Locatellitől Jamie Oliverig. Utóbbit divat mostanában ironikusan emlegetni, de amellett, hogy egy időben szétcitromozott mindent és kissé túlhajszolta a “ropogóst” meg az “extra szűz olívaolajat”, érdemei elévülhetetlenek. A Jamie lefőzi Olaszországot egy különösen jól nézhető széria volt, miként a Két éhes olasz is. Ezt a két sorozatot pedig Gennaro Contaldo személye köti össze. A maestro meg egész egyszerűen szenzációs. A Gennaro olasz péksége című könyvétől még az is nekiáll focacciát sütni, aki egyébként már kezdett beletörődni a nagyüzemi rettenetek nyújtotta lehetőségekbe és korlátokba, a Pasta perfettót pedig bátran tekinthetjük a tésztakészítés és főzés bibliájának. Fekete öves italománoknak egyenesen kötelező olvasmány. Valamint továbbképzés. Az van ugyanis, hogy az emberek jelentős része úgy gondolja, hogy képes megfőzni egy rendes pastát, holott ez nem így van, kivételt képeznek az olaszok, ők ugyanis az anyatejjel szívják magukba a tudományt. Az önhittség és a túlzott önbizalom következményeként ezért aztán gyakran futunk bele (a rizshez hasonlóan) olyan produkciókba, amelyeknél kevesebbért is öltek már Nápolyban. A mártásokról már nem is beszélve. A ketchup használatát itt most nem taglalnám, annál nincs lejjebb, esetleg az ananászos és a “magyaros” pizza. Contaldo mester szépen és világosan elmagyarázza azt is, hogy milyen tésztafajtához mely szósz passzol és dukál, és azt is, hogy miért. Ez nem kukacoskodás, és az sem véletlen, hogy a párosítások miért éppen így alakultak ki. Az éghajlati tényezőktől a zöldségkínálatig terjedően mindegyiknek megvan az oka. Nekünk ezt nem árt tanulni, egy olasz viszont ösztönösen tudja, csak rápillant a tésztára és azonnal vágja, hogy milyen szószok jöhetnek számításba. A könyv külön foglalkozik a száraztésztákkal, a friss tésztákkal, a töltött tésztákkal és a sült tésztákkal, több mint száz receptből válogathatunk. Az áradó életöröm ráadás.