2024.01.27. 08:00
Ónozás és álmatlanság
Ónos eső, dinoszauruszok és Kölcsey a kertben.
Érdekes tartalom lenyűgöző borítóval és illusztrációval
Forrás: Napló
Január 23.
Reggelre megérkezett minden időjárási jelenségek legundokabbika, az ónos eső. Méghozzá óraműpontossággal, úgy, ahogyan azt előre jelezték a meteorológusok. Az esőcseppek szépen megfagytak a levegőben, lehullottak a földre, és máris elkészült a korcsolyapálya. Valahogy elcsúszkáltam a lefagyott kapuig, szemrevételeztem a nagyjából két centiméter vastag jeget, és megállapítottam, hogy innen akkor most egy ideig sehová, nemhogy autóval, de gyalogszerrel sem. Kihorgásztam a Naplót a postaládából, kis híján sikerrel kiviteleztem egy dupla leszúrt Rittbergert, és visszavonultam. Úgy a délelőtt vége felé kezdtek felolvadni a bokrok és a virágok a jégpáncél alól. Tagadhatatlanul gyönyörű látványt nyújtott a rengeteg apró gyöngyszem, ahogy csillogott a napfényben.
Mindig ez van. Bosszúság és öröm, jó és rossz, szépség és csúfság kéz a kézben táncolnak, egyik sem lenne a másik nélkül. Levittem a kutyát a mezőre, gondosan kerülve mindent, ami kő, tégla, gerenda, járólap, mert még a fű is csikorgott a talpunk alatt, és idegesítse a csuda a mentősöket, amennyiben nem muszáj. Na jó, akkor, ha már így alakult, ami egy álmatlan éjszaka (ez így nem pontos, legyen, mondjuk, alvásképtelen, bár azt sem könnyű eldönteni, mi a rosszabb: egy kiadós rémálom, amiből nehéz kimászni, vagy a virrasztás) után talán nem is akkora baj, akkor lapozgatás. Egyébiránt ha az inszomnia nem válik krónikussá, abban is meg lehet találni a jót, ha erősen keresi az ember. Például egy epizód az Oxfordi gyilkosságokból (megunhatatlan), utána egy adag Babylon Berlin (remek), majd egy kis Don Matteo (mindig kihúz a csávából), ezekre egyébként amúgy sem lenne idő napközben. És olvasgatni is lehet közben. De most ez utóbbi sem segített, pedig egy olyan művet választottam, amelyben egy skizofrén matematikuslány folytat kilátástalan párbeszédet egy pszichiáterrel a kvantumfizikáról és az urándúsításról (Cormac McCarthy: Stella Maris); így, mivel az egészről halvány lila gőzöm sincs, joggal gondolhattam, hogy ebbe majd belealszom, de csupán életem tévedéseinek hosszú sorát sikerült gyarapítanom. Így aztán már el is érkezett a hajnal, és vele a fentebb említett ónos eső, amiben persze nem volt sem ón, sem ólom, sem köszönet, viszont cserébe mindent elkövetett, hogy elnyomja a szomszéd kutya órák óta tartó csaholását, ám sikertelenül.
Szóval, a lapozgatás. A tárgya ezúttal a Hogyan alakult ki az élet a Földön? című lenyűgöző album. Eredetileg alighanem a serdülelen ifjúság számára készült, de egy felnőttet is képes azonnal rabul ejteni. A szöveg Marta de la Serna korrekt munkája, de esetünkben szinte azonnal az illusztrátorra, Aina Bestardra fókuszálunk, nem véletlenül. A könyv ugyanis egyfajta tisztelgés a tudományos művek illusztrációi és illusztrátorai előtt, különös tekintettel a tizenkilencedik századi rézkarcok és litográfiák előtt. De ez csupán az ihletadó forrás, mert ugyanakkor sikeresen kerüli el azt a csapdát, hogy valamiféle fakszimile érzésünk támadjon. Annál is inkább, mert Bestard él a művészi szabadság eszközeivel és lehetőségeivel, és néhol bátran feszegeti a tudományosság szigorú kereteit. Mindez nem jelenti azt, hogy a szövegíróval együtt gügyögnének a gyerekeknek, sőt, tartják magukat a legújabb kutatások eredményeihez. De az azért felettébb üdítő, hogy például az ember gyermeke A múlt nyomai című fejezetben, a fosszíliákat tárgyaló résznél megtekinti a priscacara hal ősmaradványát ábrázoló rajzot, majd óvatosan felhajtja a képet, és máris felbukkan a sügéralakúak rendjének illusztris képviselője oly módon, mintha az imént pecázták volna ki egy édesvizű tóból, esetleg folyóból. Szóval, jól ki van ez találva. Kőzetek, dinoszauruszok, emberelődök, ez a mű alcíme. Így aztán milliárd évekről beszélünk, ami józan ésszel nehezen befogadható, viszont azért elgondolkodhatunk közben néhány közhelyen. Például azon, ugye, hogy mi is ez a néhány évtized, amit jó esetben lehúzunk ezen a káprázatos bolygón.
Január 24.
Nem sokkal a magyar kultúra napja után. Elképzelem, ahogy Kölcsey befejezi a Himnuszt, és leteszi a tollat. Talán egy szekreterre. Esetleg kimegy a kertbe egy kis friss levegőt szívni. Vagy nem. Mindenesetre fogalma sem lehetett, hogy mit indított el. Az valószínűleg megfordult a fejében, hogy ez egy jó vers. Aztán visszament a házba.