Áldja meg az Isten, Levente Péter!

Június 5.

Június 4-e, Trianon, összetartozás. Emléknap, ünnep egyszerre. Sírva vigadunk. Ez a képességünk alighanem egyedülálló a világon. Ugyanezen a napon Budapesten, a Marczibányi téren gyűltek össze Levente Péter barátai, pályatársai, tisztelői, hogy felköszöntsék nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Sokan, mégis családias légkörben. De őt talán nem is lehetne másként, egy stadionban sem.

Bizonyos értelemben „rajta nőttünk fel”. Gyakran belékapaszkodva. Részemről, életkoromnak megfelelően úgy a hatvanas évek derekától a hetvenes évek elejéig. De a mutatvány generációkon át ívelt, nevelt és növelt. Aki nem a Zsebtévén cseperedett, az tán nem is volt Magyarországon élő gyerek. És alighanem mindenkiben mély nyomokat hagyott. Jellemző, hogy manapság, ha végképp elkerülhetetlen, hogy megnézzek valamilyen mozgóképet a telefonomon, a készüléket Zsebtévének nevezem. Levente Péter – bár ezt a kifejezést akkor még nem ismertük – igazi szupersztár volt. Ő volt Móka Miki, és kész. És bármit is állítson Freud a lappangási periódusról, minden fiúgyerek szerelmes volt a Versmondó lányba. Hogy a kiscsajok mit érezhettek az ellenállhatatlanul sármos főszereplő iránt, arról nincsenek tapasztalatokon nyugvó emlékeim, de nagyjából el tudom képzelni. 

Levente Péterben többek között az volt a zseniális (ezt az általam ritkán alkalmazott szót most nyugodt szívvel írom le), hogy miközben mesélt és játszott, életre szóló magatartási mintákat adott át, szinte észrevétlenül. Ez manapság, az agyament, fejhangon vonyító, érzékenyítőnek nevezett, holott csupán a gyermekpszichológusok túlterheltségéhez vezető rajzfilmek dömpingjének korában hiánycikk. Most nem kezdenék bele, hogy abban a rémes korban, mindenféle nosztalgia nélkül belegondolva a jelenből, miért volt mégis jó gyereknek lenni függöny mögül leselkedve, mert órákig tartana, de hogy Levente Pétert az okok között találjuk, az bizonyos. 

Aztán persze, a soron következő életkori sajátosságoknak maximálisan megfelelve, szem elől tévesztettem. Évtizedek teltek el, mire újra felbukkant az életemben, egyfajta angyalként. Mivel a véletlenekben nem hiszek, illetve úgy vélem, hogy a véletlennek vélt pillanat az, amikor Isten látszólag elmélázva félrenéz, úgy vélem, szükségszerűen. Csukás István volt még ilyen, de alighanem ez sem véletlen, valószínűleg rokon lelkek. Angyalok pedig léteznek, még ha szárnyak helyett néha személyi igazolvánnyal rendelkeznek inkább, ahogy Péter bátyó mondaná. A szem elől tévesztés következményeként azt ugyan tudtam, hogy Levente Péter színész és rendező, azt viszont nem, hogy művésztanárként szakmódszertani előadásokat tart Viselkedéskultúra – egyéniség – személyiség címmel, és többek között a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének meghívott tanára. 

Értelemszerűen nem tudtam a magánéletéről, arról a részéről sem, ami publikus. Szülőkről, házasságról, olyan személyes tragédiákról, amelyek bárkit úgy vágnának a falhoz, hogy abból nincs ki- és felkecmergés. Neki lett. Isten tudja, hogy csinálta. A privát szféráját most is csak azért érintem, mert az életmű szerves része. Levente Péter nem celeb. Ember, férfi a javából. A felesége Döbrentey Ildikó író. Aki az ötvenedik házassági évfordulójukon így biztatta: az utolsó húsz év miatt megérte az első harminc. Persze, egy rendes írótól majdhogynem elvárás egy ilyen végtelenül szellemes mondat, amiben ugyanakkor minden benne van, na de akkor is. Aligha unatkoznak „azon a négyszögölön” ahol éppen tartózkodnak. Mindezt Levente Péter könyveiből tudom, amelyek messze túlmutatnak azon az egyébként nagyszerű képen, hogy járt köztünk egy helyes, csíkos trikós srác, akire minden további nélkül rábíznám a kölykeimet, amíg elintézek valamit. A Döbrentey Ildikóval közösen írt Őrangyalok nekem egyéjszakás kaland volt, tekintve, hogy letehetetlen. És felhívta szíves figyelmemet arra a kihasználható adományra, hogy szíveskedjek több figyelmet fordítani a körülöttem röpködő angyalok arcképcsarnokára. A Túlélőtréning 3D a szerző által munkafüzeteknek nevezett három kötete (Természet – Teátrum – Transzcendens) már csak a terjedelme miatt is hosszadalmasabb feladvány. És nem azért, mert örök gyerekként, éretlen felnőttként (ez lennék én) az érett felnőttséghez vezető út bizony rögös. Hanem mert minden mondata (köz)kincs. Az összefüggésekről és azok rendszeréről nem is beszélve. „Hálát adva a Teremtőnek útmutató, a Kísértőtől oltalmazó, vétkeimért megbocsátó szeretetéért. Csodás hétköznapokon szolgálhatok, és az ünnepeimet sem hagyom elszürkíteni.” További jó szolgálatot, Levente Péter, mindannyiunk épülésére, áldja meg az Isten!