Diákkoruk óta alkotnak egy párt, máig emlékeznek első táncukra

„Borús, csepergős, de enyhe idő volt 1966. december 2-án, amikor a mi történetünk kezdődött" – írta szerkesztőségünknek a veszprémi férfi. Kiderült leveléből, hogy akkor volt első éves a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán. Túl a délelőtti előadásokon és a délutáni gyakorlaton, ágyára dőlve fújta ki magát a kollégiumi szobában. Aznap estére hirdették meg az évfolyambulit. Lányok is lesznek, talán fel is szedhet valakit – gondolta. Szeptembertől eléggé elveszettnek érezte magát a nagyvárosban. Remélte, változtathat ezen és nem fogja annyira egyedül érezni magát. 

A lányok a közeli Hunfalvy János Közgazdasági Technikum negyedikesei voltak, akiket azzal csalogattak a rendezvényre, hogy az Illés együttes klubjába hívták őket. Annyiban nem hazudtak, hogy valóban itt, a Szentháromság téren volt a zenekar törzshelye, a szorgalmi időszakban minden szombaton 19 órától éjfélig itt volt az Illés-buli. A mérnökhallgatók zsíros kenyeret készítettek nekik, sóval, pirospaprikával, a bárt is kinyittatták, ha valami extrát kívánnának a hölgyek, például annak számított a fekete címkés cseresznye és az Éva vermut, előbbiből egy feles hat, utóbbiból egy deci öt forintba került.

„Hat óra körül megérkezett egy csapat lány, csivitelve, kicsípve. Talán ők is készültek arra, hogy megtörténik velük a csoda. Az asztalok köré ültünk, fogyott az enni-innivaló, majd elindították a zenét. Oldódott a feszültség, alakultak a párok" – idézte fel Zoltán. Történetének főszereplője, fiatalkori önmaga még nem találta fel magát. Ám felcsendült a Procol Harum együttes Halványnál is fehérebb árnyalat című száma, és észrevette, hogy ketten kissé félrehúzódva ülnek a félhomályban. Nem látta jól az arcukat, találomra választotta ki egyiküket. A lány elsőre nem reagált, barátnője bökdöste, hogy „menjél, téged kértek fel". Bemutatkoztak egymásnak, és a dal, az ismert lassú szám hatott, a tánc mindkettőjüket megfogta. A szünetben kisétáltak az előcsarnokba, elkezdtek beszélgetni. A lány kissé szemrehányóan mondta, hogy félrevezették őket, mert ez nem Illés-buli, de azért látszott, örül, hogy eljött. A fiúnak felcsillant a szeme, felajánlotta, hogy a következő héten szívesen látja a lányt az igazi Illés-buliban. Hazakísérte a kollégiumba. A várból a séta az akkori Moszkva téren át vezetett, ahol a fiú, bátorságot véve, megfogta a lány kezét, és ő nem húzta el. A körszállónál búcsúztak el egymástól, azzal, hogy egy hét múlva, szombaton a Moszkva téri óránál találkoznak. A lány búcsúzóul puszit nyomott a fiú arcára és felfutott az építkezés melletti falépcsőn. Azóta eltelt 56 év. Zoltán és Marika ma is boldogan élnek gyermekeik, unokáik körében – de ez már egy másik történet.