A legfontosabb a megváltoztathatatlannal való megbékélés képessége

– Az élet nehézségeivel való harcaink során derül fény arra, hogy mennyire bírjuk a megmérettetéseket, azaz milyen megküzdési stratégiákat alkalmazunk a stresszes helyzetekben – szögezi le belső Nóra pszichiáter, aki rendelőjében már a következményképpen előálló zavarokkal találkozik.
Különbözőek vagyunk, egyesek biztos anyagi háttér mellett is szorongva gondolnak a jövőre, mások lényegesen nagyobb bizonytalanságokat is könnyebben viselnek. Minden azon múlik, ki mit hoz otthonról, mit cipel a hátizsákjában. A megküzdési stratégiát átformálni idős korban már nehezebb, de nem lehetetlen. Az idős kor több szempontból is kiemelt életszakasznak számít, a „nem vagyok elég jó”, „engem senki sem szeret”, „értéktelen vagyok” típusú gondolatok könnyen jönnek, viszont nehéz őket elűzni. Az a szerencsésebb, aki nyugdíjba vonulása után is kapcsolatban marad szeretett hivatásával, nem érez késztetést az otthoni begubózásra. Az egzisztenciális, netán magánéleti gondokkal az birkózik meg nehezebben, aki úgy gondolja, egyedül van; de nem kell ebbe beletörődni. Mert, bár igaz, hogy rajtunk múlik, mennyire okoz nehézséget számunkra tudomásul venni és elfogadni a veszteségeket, az is személyfüggő, ki mennyire szeretne szabadulni a csapdahelyzetből. A lényeg, a kulcs a megváltoztathatatlannal való megbékélés, az elfogadás, azzal együtt, hogy nyitott szemmel kell járni!
Nóra a pandémia idején tapasztaltakat idézi: – Az idősek között is voltak, akik a fiataloknál sokkal gördülékenyebben vették az akadályokat, megfontoltan, jó alkalmazkodó- és befogadóképességgel reagáltak a világ dolgaira. Hogy ezt a viselkedést mind többen tudják elsajátítani, ahhoz a változtatásra vonatkozó erős szándék mellett (különösen így év elején) szükség van a család támogatására, melynek tagjai éreztetni tudják az idős emberrel, hogy rá is mekkora szükség van. A másik fogódzkodó a hasonló korúak társasága; meg kell keresni azt a közösséget, amelyben múltidézéssel, érdekes programok szervezésével tudjuk értékesebbé tenni az „őszidő” napjait is. Mert nemcsak az igaz, hogy valamennyien különleges adottságokkal érkezünk a világra, de az is, hogy egy-egy tevékeny élet tapasztalatait meg kell osztani, hogy mások is tanulhassanak belőle. Keressünk olyan közösséget, ahol nemcsak meghallgatnak, de magunk is képesek vagyunk figyelni a többiekre. 
Forrás: család.hu