Morbid pogány hagyomány vagy elfeledett romantikus megemlékezés?

„Azért ez egy kicsit morbid…”- hallatszik a megjegyzés útitársamtól, amivel nem tudok vitába szállni; ha nem ismerném a történetét, én magam is így gondolnék rá. De melyik történetét?

Három legenda is kering a szív alakú sírkövekről, a helyiek mégis azt a verziót mesélik, amely az én szívemhez is közel hozza a temetőt. „Az udvari halászgazdának volt egy igen szép lánya, aki sokszor elkísérte édesapját a Balatonra halászni. A bátor leány egyszer egyedül is beevezett a vízre. A Bakony felől hirtelen jött meg a vihar és a leány nem tudott kievezni a partra a zivatar elől. A vihar felborította a csónakját és a leány Balatonba fulladt.

A falu népe sajnálta a leányt, de a szeretője, egy kőműves legény különösen. A legény elhatározta, hogy szív alakú sírkövet készít kedvese sírjára. Az udvariaknak nagyon megtetszett a szív alakú sírkő és halottjaik számára ők is készítettek hasonlót. Amíg a kőműves élt, sok ilyen sírkövet faragott, amivel “benépesítette az udvari temetőt.”

Ha nem is jól láthatóan, a műemlékvédelem alatt álló temetőtől mégis két lépés távolságot tart a falu saját temetője. A temetőről azt híresztelték ugyanis, hogy nem tudni, felszentelték-e. A kiegyezés után a katolikusok száma évről-évre növekedett. Ez késztette a felekezeteket a temetők elkülönítésére, ami 1887-ben meg is történt, kerítés nélkül. A katolikus egyház temetője közepébe vörös kőből keresztet állítatott, amit a temetőrésszel együtt Fleischmann Jenő aszófői plébános szentelt fel.

Közben letérdelek Sörös Ferencz sírkövéhez, élt 56 évet, szív alakú sírköve büszkén mered legelöl, az útról is tisztán látszik: siratják gyermekei, felesége. A temető mellett patak volt a régi időkben, az ezen átívelő öreg kőhíd még mindig megvan a 71-es út hídjától 1-2 méter távolságra. Az új temető meglétéről ír az 1778, 1816-os veszprémi püspökség által felvett jegyzőkönyv is. Az 1846. május 15-én kelt veszprémi püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyvben a következőket találjuk: „Vagyon az udvari fiókegyházban temetkező hely s pedig közösen az ott lévő reformátusokkal együtt, elválasztás nélkül. Kereszt nincs benne.”

Marton Jenő balatonudvari lakosú kutató 1999-ben írt könyve szerint a közös temető csak az 1800-as évektől népesült be a “szívalakú” sírkövekkel. Ezt a sírköveken jelenleg nehezen fellelhető évszámok alapján állapíthatjuk meg. – A balatonudvari műemlék temetőben szívalakú sírkövet az 1990-es évben 64-et találtam, továbbá 2 kőcsonkot és kb. 6 hantot, ami sírt sejtet. A 64 sírkő között csak nyolcat találtam, az évszám és név olvasható volt. 1800 Szilvási Istvánné, 1810 n. Sörös Ferencz, 1822 Kapolts Zsuzsanna, 1828 Somogyi Sára, 1843 n. Kerkápoly József, 1848 Kapoltsi Istvánné Varga Júlianna, 1881 Szilvási Dániel, 1904 Csöngei Kis Dávid – írja.

Ahogy kisétálunk a szívalakú sírkövektől a katolikus temetőig melegség fog el – talán ez is morbid. Az új sírkövek is szív alakúak, néhol hagyományosan, néhol újra gondolva: él még az örökség. Ezzel a gondolattal búcsúztunk a temetőktől, míg a helyiek megadó mosollyal engedték, hogy tiszteletünket tegyük halottaik között.