Libalakoma és újborkóstoló Szent Márton napján

Az idén szerdára eső ünnep eredetéről Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában azt olvashatjuk: Márton, az egyik legnépszerűbb katonaszent a IV. században élt Franciaországban. November 11-e a VII. század óta az ünnepnapja.Amagyar nyelvterületeken Szent István óta tisztelték. Az ünnephez kapcsolódó népszokásokról L. Karsai Henriettet, a Laczkó Dezső Múzeum néprajzos muzeológusát kérdeztük. A Szent Márton legendáját megörökítő legismertebb ábrázolást választotta zászlajára 1846-ban a veszprémi csapó céh is. Márton, Tours püspöke ül fehér lován, és egy koldusnak nyújtja át a köpenye felét.

– Ilyen kép a falusi házak falán is gyakran előfordult, magánáhítat céljaira használták és védőszentként tekintettek rá. A Dunántúlon november 11. pásztorünnep is volt, Somló vidékéről maradt fenn a szokás leírása, miszerint a kanász ezen a napon köszöntötte a gazdákat, ezért hol túrós rétest, hol rétespénzt kapott. S. Lackovits Emőke a bakonyi és a Balaton-felvidéki falvak jeles napjairól és ünnepi szokásairól írt könyvében említ egy szentgáli szokásgyakorlatot, amely szerint Márton napján libát vágtak, amiből egy darabot a kanásznak adtak, hogy a konda állatait olyan bátran védelmezze, mint amilyen harciasan a gúnár védi a ludait – mesélte L. Karsai Henriett.

Szólásainkban is él a kultusza: „Márton a bornak bírája” – az újbort ekkor kóstolták meg. Ugyan az újbor ünnepe október utolsó vasárnapja, a teljes kiforráshoz gyakran több idő kellett. November 11-én már letisztult és fogyasztható az ősszel szüretelt nedű. „Márton napján, ha a lúd jégen áll, karácsonykor hóban botorkál.” – Időjárásjósló nap is november 11. Márton-napon, ha hó hullott, enyhe télre számíthattak, ha viszont ezen a napon jégen jártak, fehér karácsonyt várhattak. „Aki Márton-napon libát nem eszik, az egész évben éhezik.” – Ez a legismertebb, erre a napra vonatkozó szólásmondás. A legenda szolgál alapul a szokás kialakulásának. Mikor Márton megtudta, hogy püspökké választották, egy libaólban bújt el, azonban az ól lakói a gágogásukkal elárulták a rejtekhelyét. Innen ered a szokás, hogy ezen a napon libahús került az asztalokra.

Jankó János gyűjtései alapján a Márton-napi lúdvágás szokása elterjedt volt. – A nyári legelőkön töltött hónapok után, amikor a gyerekek, a kis libapásztorok vigyáztak a ludakra, ősszel általában ólba zárva tartották őket, hogy nagyobbra hízzanak. Az egész magyar nyelvterületen ismert volt a libatömés, ezzel érték el, hogy a sok kukoricától szép nagy és hízott, enyhén sárgás színű legyen az állat mája – tette hozzá a muzeológus.

Bár a Bakonyi Házban még sosem sütöttek libát, de egy gyönyörű edény rendelkezésre állt erre a célra minden jól felszerelt konyhában. A libasütő edény nagy mérete mutatja, hogy ekkorra igazán szép nagyra híztak a libák az ólakban. A képen látható edény változatlanul ott szerepel minden újrarendezés után a Bakonyi Ház konyhájának valamelyik szegletében.

A libasütés mellékterméke, a libazsír az egyik legegészségesebb zsiradékféle, a népi konyhában megkülönböztetett helye volt. L. Karsai Henriett elmondta, ezt egy külön edénybe gyűjtötték, „ünnepi reggeli” volt a libazsírral megkent zsíros kenyér, pláne, ha még némi tepertő is maradt a zsírban. A libaételekkel egy egész szakácskönyvet megtölthetnénk, a legismertebb a sült liba, a ludas kása, a töltött libanyak és a zsírjában sütött libamáj tepertővel.