Hittel, szeretettel, boldogan – Keszthelyiek gyógyítottak Afrikában

Afrikában segíteni gyermekkori álma volt Szecsei-Nagy Klárának. Albert Schweitzer – Nobel-békedíjas orvos, aki kórházat épített Afrikában – már fiatal korától példaképe volt, olyannyira, hogy hozzá hasonlóan az orvosi diploma mellett teológus végzettséget is szerzett.

– Engem az érdekelt, hogy ne csak a beteg fizikai problémáját, hanem a lelkét is meg tudjam gyógyítani, ha lehetséges. Főleg az elhagyatottak, az idősek, a kirekesztett betegek felé húzott a szívem – vallott magáról a doktornő. Egy előadásnak köszönhetően a gasztroenterológus álma több évtized múlva valósággá vált. A Nigériában gyakran gyógyító, operáló Csókay András munkásságát is figyelemmel kísérte, s amikor az idegsebész Keszthelyen tartott előadást, a doktornő odament hozzá, és megkérdezte tőle, beveszi-e a csapatába.

– Rajta keresztül ismertem meg Fodor Réka doktornőt, aki többször is volt Afrikában. Ekkor már nem volt megállás, hiszen ott élt bennem egy életen keresztül mélyen az akarat – folytatta a történetet Szecsei-Nagy Klára, aki az ugyancsak a keszthelyi kórházban dolgozó asszisztensével, Czinderiné Farkas Magdolnával együtt csatlakozott az Afrika ­misszióhoz. Úgy fogalmaz, nem volt nehéz a nigériai önkéntes segítő munkára való felkészülés, hiszen valójában egy életen át készült rá. De azért a teendő sok volt, több hónapig tartott mindent elintézni.

Okmányokat, dokumentumokat kellett rendezni, oltásokat beadatni, adományokat gyűjteni, melyekből Afrikában vásároltak gyógyszereket: ezeket ingyen adták a rászorulóknak. Gasztroszkópot (gyomortükröző endoszkóp) kellett beszerezni, melyhez egy cég segítségével jutott hozzá, hogy azzal a távoli földrészen vizsgálatokat végezhessen. Aztán elérkezett a várva várt nap, s elindultak Nigériába. A repülőút után közel ötórás utazás következett terepjáróval, úttalan utakon. A Budapest nagyságú, nyolcmillió lakosú Onitshában teljesített önkéntes szolgálatot a keszthelyi doktornő és műtősnő, az Afréka alapítvány alapítójával, Fodor Rékával, az ő férjével és lányával együtt.

Az onitshai érsekség által fenntartott missziós területre érkeztek, ahol árvaház, óvoda, iskola, papok és apácák háza, nővérképző s kórház van. Az árvaházban sok a gyermek. Egyrészt azért, mert rengeteg a terrortámadás arrafelé, és sokak szüleit meggyilkolták. Sok családban pedig betegségek vitték el az anyát, apát. A St. Borromeo kórházban, ahol gyógyítottak – csakúgy mint mindenhol Afrika-szerte – orvoshiány van, viszont nővérek szép számmal vannak. – Ott nincs társadalombiztosítási ellátás. Azt vizsgálják meg, aki tud fizetni – vázolta a körülményeket a doktornő.

Az első benyomások, a körülményekkel való szembesülés – például a váróban lévő több száz beteg – okozott olyan pillanatokat, melyeken túl kellett jutni. De helytálltak és leküzdötték a nehéz körülményeket. – Egy rezidens kollégát kaptam magam mellé, akivel angolul beszéltünk, ő pedig a törzsi nyelveken diskurált a betegekkel. 125 gyomortükrözéses vizsgálatot végeztem. Nagyon sok fekélyes beteget találtam. Az ő étkezésük fűszeres és minden esetben teljesen jogos volt a panasz: gyomorfájdalommal jöttek. Felállítottam a diagnózist és a beteg úgy ment ki, hogy kezébe kapta a gyógyszert. Tehát teljesen elláttuk őket – idézte fel a doktornő.

Nemcsak a kórházban gyógyítottak. Egy faluban is jártak, ahol több orvossal együtt két nap alatt több mint 800 beteget láttak el. – Rengeteg maláriás beteg volt. Miután a Niger kiöntött és a monszun időszaka volt, sok volt a szúnyog. Miközben a maláriás édesanyát vizsgáltam, a másik kezemmel a szintén beteg kisbabát ringattam. Mosolyogtunk, mert tudtam, hogy a gyógyszer, amit kapnak, három nap alatt kigyógyítja őket. Ott százával halnak meg maláriás csecsemők és gyerekek, holott a gyógyszer, ami pár ezer forintba kerül, három nap alatt hat – mesélte Szecsei-Nagy Klára.

Megterhelőek voltak az éghajlati, időjárási körülmények is. A nagy hőség, a 90 százalékos páratartalom megviselte a szervezetet. A rendelőkben viszont 17 fokra hűtötték a levegőt, így a gyors és gyakori hőmérséklet-ingadozás sem volt könnyen elviselhető. De mindezek mellett sok emlékezetes, lelket erősítő élményt is átéltek. – Nagyon kedves emberek, tisztelettudóak, mindig megköszönték a segítséget. Vidámak, mosolyognak. Végtelen humorral élték meg a vizsgálatokat, közvetlen kapcsolat alakult ki. Éreztem, hogy hasznos, amit teszek. Adtam, kaptam, és ez közvetlen, szeretetteljes kapcsolat volt – jellemezte az átélteket a dok­tornő.

Mindkét szakember felidézte, amikor az árvaházi gyerekeknek labdákat vittek. Megható és emlékezetes volt számukra, amikor egy kisfiú kezébe adták a labdát, amit ő megsimogatott, majd megköszönte és visszaadta. Nem tudta elképzelni, elhinni, hogy az az övé lehet. Megint visszaadták neki, ismét megsimogatta, majd futott utánuk, ismét megköszönte és visszaadta. Ez a kisfiú még soha életében nem kapott labdát, s nehezen értette meg, hogy az örökké az övé lehet. De sok más lelkiekben gazdagító eset is volt.

– Egész életemben alázatos orvos akartam lenni, ez most még inkább erősödött bennem. Nagyon jó érzés visszagondolni, mennyi embernek tudtam segíteni, akik nélkülem biztosan nem kaptak volna ilyen ellátást. Most még nagyobb szeretettel fordulok mindenkihez – foglalta össze a doktornő.

S idézzük fel a történetet a másik önkéntes segítő, Czinderiné Farkas Magdolna szemszögéből is. Amikor megkérdezte tőle a doktornő, van-e kedve vele elmenni Afrikába, egyből igent mondott. – Én is figyelemmel kísértem Csókay doktor munkásságát. Az ő nyomdokaiban, ugyanazon a helyen dolgozni, ahol ő is volt, felemelő, magasztos érzés. A doktornő is segítő ember, és én is mindig szerettem támogatni másokat. Kihívásnak tekintettem ezt a missziót – alapozta meg beszélgetésünket az ápolónő, műtősnő.

Az ötlet tavaly februárban született meg, október 30-án keltek útra, s november 16-án tértek haza. Kimenetelük előtt nem sokkal azon a környéken felrobbant egy tartálykocsi, s ezért sok égett beteg volt, akiket kötöztek, gondoztak. A modern kötszerek használatát oktatta is az ottani nővéreknek. Emellett vércukrot és vérnyomást mértek, HIV-, malária-, hepatitis B és C-szűréseket végeztek. Volt nap, hogy több mint száz embert vizsgáltak meg, láttak el tanáccsal. Azt tapasztalta, hogy az egészségügyi ellátás általában kezdetleges, és hiányos a felszereltség. A biztonságukra nagyon vigyázott az érsekség: ha a missziós területet elhagyták, csak kísérővel mehettek.

A kedvezőtlen tapasztalatok mellett azonban sok mindenre szívesen emlékszik. Nem csak ők változtatták meg – több esetben mentették meg – a gyógyítással sok ember életét, az ő életük is sok mindenben megváltozott az ott töltött hetek alatt. – Tudomásul kell venni ott: ha nincs pénzed, meghalsz. A nővérek örök mosolygása, segítőkészsége is emlékezetes. Nagyon akarnak tanulni, szorgalmasak. Öleltek bennünket, mindenért hálásak, akár egy ceruzáért, egy tollért, egy bizsuért. Ez nagyon megható. El nem tudjuk képzelni, mi itt mennyire jól élünk. Ott viszont nyomor van, de mégis boldogok – vallja Czinderiné Farkas Magdolna.

A kedvezőtlen körülmények ellenére az ő kitartását leginkább az erősítette, hogy tudta: családja lélekben vele van. – Hitet, kitartást adott ez a missziós program. Eddig is kitartó voltam, mert úgy gondolom, amit vállal az ember, arra keresni kell a megoldást, tűzön-vízen át meg kell oldani, véghez kell vinni. Ott is voltak nehéz pillanatok, de mindent megoldottunk. Rengeteg szeretetet kaptam. Láttam, a nigériai emberek mennyire mélyen megélik a hitüket. Megtapasztaltam, hogy úgy is lehet élni, ahogy ők. Erősödött bennem, hogy mennyire lehet örülni pici, apró dolgoknak. Elgondolkoztató, hogy ők ilyen körülmények között így tudnak dolgozni, teljes szívből, teljes empátiával és végtelen türelemmel. Nem az anyagiakat kell nézni, hanem azt, hogy a saját kezed munkáját, önmagad nyújtod, a lelked jóságát adod – tőlük ezt kaptam hatalmas mélységből.

Szecsei-Nagy Klára és Czinderiné Farkas Magdolna nemrég tért haza Afrikából, s úgy köszöntek el a betegektől, hogy visszatérnek. És már tervezik az újabb utat. Így ismét gyűjtést indítottak, hogy segíthessenek az afrikai betegeken – hittel, szeretettel, boldogan.