Szentmártoni Ildikó szerint a múltat nem emlegetni kell, hanem tanulni belőle

Imre és Ildikó egyaránt hódmezővásárhelyiek, egy utcában éltek a családjaik, ők pedig gyerekként osztálytársak voltak. Tizenkilenc évesen házasodtak össze. Ildikó művészettörténetből diplomázott az ELTE-n, és mivel nagyon érdekelte a festészet, elvégzett egy műtárgybecsüs képzést is.

– Egy esztergomi régiségboltban fedeztem fel olyan szépséges ásványékszereket, amelyekbe beleszerettem. Ez korall, az meg lapis lazuli – mondták, én akkor semmit nem tudtam róluk. A kézművesség mindig is vonzott, mert ott van mögötte a munka, az ember, a lélek.

Korábban sokat varrtam, anyukám megtanított kötni, horgolni, volt előttem példa e téren is. Az ékszerek készítése, az ásványok érintése számomra szellemi, lelki feltöltődés. Amellett mindig érdekelt a művészettörténet, kíváncsi voltam a ragyogó drágakövek, ékszerek, színek történetére, az őket körüllengő mítoszokra, az emberekre gyakorolt hatásukra.

Annál is inkább, hiszen gyakran előfordul, hogy egy karkötő láttán megkérdezik, hogy mire jó. Nem gyógyítok az ásványokkal, de ismerem a csakrákat, tudom, hogy mit jelentenek az egyes színek. Már több ezer évvel ezelőtt gyógyítottak, kommunikáltak színekkel, ásványokkal, amelyek szerintem képesek inspirálni, motiválni, kreatív ötleteket előhívni. Húsz éve még magam is fekete-fehérben jártam, de szerencsére ez már a múlté. Ha előadást tartok, szinte biztos, hogy pirosat veszek fel, mert erőt, energiát ad. A színek, az ásványok képesek harmonizálni – mondja Ildikó.

Imre korábbi, Rátkai klubbeli koncertjei egyikén egyszer őt kérték fel az előadó vendégének. Ildikó kiállította az ékszereit és kérte férjét és fiát, hogy a szivárvány hét színe bemutatását segítsék zenével, énekkel.

– A szivárvány átszövi az emberek életét. Évszázadokkal ezelőtt is csodálattal nézték, misztikus történeteket szőttek köré, napjainkban is szinte felrobban a közösségi oldal, ha valahol szivárvány ragyog az égen. Az előadás jól sikerült, azóta több felkérésnek tettünk eleget. Különlegesen jó érzés volt ez Hódmezővásárhelyen teltház előtt. Ott, ahol születtünk, felnőttünk, ahova ezer szállal kötődünk. Hárman együtt a színpadon, ez számomra egy különleges élmény, hiszen ilyenkor anya, feleség, és előadó is vagyok. Ismerjük egymás bánatát, örömét, reagálunk a másik rezdülésére. Számomra igazi ünnepnap egy családi előadás, nagyon sok örömöt lelek benne és hiszem, hogy másoknak is azt adunk. Hálás vagyok, hogy a fiúkkal egy színpadon állhatok. Az ősi egyiptomiak szerint örömöt kell lelni az életben és örömöt kell vinni mások életébe, ez a szép gondolat az egyik mottója a közös előadásunknak – vallja Ildikó.

Mint mondja, bár gyermekkorában maga is énekelt az iskolai kórusban, ma már inkább csupán élvezője a zenének.

– Minden művészet, így a zene is kisimítja a lelki ráncokat. Ami jó a szemnek, a fülnek, az a lelket szintén gyógyítja. Az instant, anyagias világot átfordítja a művészet, sokkal rosszabb lenne a világ nélküle – szögezi le Szentmártoni Ildikó, aki férjével, Imrével immár 34 éve él boldog házasságban. Úgy véli, bár nincs ennek különösebb titka, azonban ők ketten felállítottak néhány szabályt, azokhoz pedig minden esetben tartják magukat.

– Amikor összeházasodtunk, a nagymamám azt mondta, hogy a házasság olyan, mint a kert. Sok időt, energiát igényel, különben felveti a gaz. Azt elfelejtette mondani, hogy ha a két ember összeillik, mint egy puzzle két darabja, ha azonosak az értékeik, érdeklődésük és nem hiányzik az őszinteség, a bizalom, akkor kialakulhat egy erős, életre szóló kapcsolat. Egy úton megyünk, kiegészítjük egymást. Azt gondolom, hogy Imiben megtaláltam a lelkitársam. Ő is szereti a képzőművészetet, utazást, sportot. Sok olyan dolgot, amit együtt tudunk csinálni.

Néha nem értem, hogy a 21. században miért kell elmagyarázni azt, hogy mitől működik egy kapcsolat, egy házasság. Tény, hogy sok energiát kell beletenni és ahol tányér, meg kanál van, ott össze is csörrennek. Mi megbeszéltük, hogy a múltat nem emlegetjük fel, abból csak tanulni lehet. A problémát rövidre zárjuk akkor, és ott, amikor annak az ideje van. Nem szoktuk egyszerre leüvölteni egymás fejét sem. Ő is lehet ideges, én szintén, de a másik ott van és megnyugtatja, vagy csendben marad. Tudjuk, hogy nincs tökéletes ember és kapcsolat, nincs, hogy ne hibázna valaki. Aki megbocsát, az ért a boldogsághoz, szokták mondani. Sokan hordoznak tüskéket, sértettséget, de nem hajlandóak elengedni.

Pedig csak szeretni és megbocsátani kell – mondja végül Ildikó.