Húsvéti tojás: az újjászületés szimbóluma

A tojás az újjászületés jelképe, a növekedés jelzője, amelynek kiemelkedő szerepet tulajdonítottak a népszokásokban, a termékenységvarázslásban. Római katolikus közösségekben húsvét vasárnap reggelén a templomba vitt szentelendő ételek között található a feltámadást jelképező tojás is. A családok húsvét reggelén először a szenteltből ettek, sőt, több helyen a családtagok létszámával megegyező tojást szenteltettek, melyeket aztán megegyező darabokra vágtak, s megették, hogy soha ne feledkezzenek el egymásról, mindig mindenhonnan haza találjanak – kezdett bele a tojással kapcsolatos szokások lajstromába S. Lackovits Emőke néprajzkutató, főmuzeológus, nyugalmazott múzeumi főtanácsos Bakó Ildikó tojásfestő népi iparművész a pápai városi könyvtárbeli tojáskiállítását megnyitó beszédében.

Mint megtudtuk, tojást tettek az újszülött első fürdővizébe, vagy megsimították vele a csecsemő arcát, hogy egészséges, szép legyen. A lakodalmi szokásokban a menyasszony széke alá gurították, a házasság termékenységének, a könnyű szülésnek biztosítására. Szerepet játszott a szerelmi varázslásokban, a keleti keresztényeknél pedig a halottkultuszban. A szentelt tojás héja a szántóföld sarkába téve bőséges termést eredményezett. A középkorban általános volt nagypénteken a templomban lévő Krisztus-sírba ékesített tojásokat elhelyezni, amelyet a közelmúltban még gyakoroltak a csíki székelyek.

Az ünnepre készített, rövid életű, művészien díszített húsvéti tojást hímes, írott és piros tojásként egyaránt ismerjük, húsvétkor ajándékozzák és fogyasztják. A tojások hímzése, írása, festése többnyire nagyhéten, jelesen nagyszombat délelőtt történt. A bakonyi német közösségekben a fiúgyermekek a kereplésért nagycsütörtöki és nagypénteki tojást kaptak, amelyeket anyjuk vagy nagyanyjuk festett meg.

A húsvéti tojások díszítésének egyik módja a méhviasszal történő írókázás volt, amikor a viaszt letörölve feltárult a változatos, gazdag, geometrikus és figurális mintakincs, különleges formákkal, növényi díszítőelemekkel, indákkal, virágokkal beborítva az egész felületet, vagy több, arányos részre osztva a tojást, ismételve, variálva egy-egy motívumegyüttest, amelyek között ókori keleti mágikus jelek, ősi szimbólumok, reneszánsz minták egyaránt megtalálhatók. Sajátosan magyar jellemzőkről is beszélhetünk, például létrás, rákfarkas, nefelejcses, szegfűs, csillagos, békalábas, napraforgós, fenyőágas, tökmagos, villás, lóherés motívumokról. A batikolás egyszerűbb változatában levélrátétet használtak.

A karcolás egyike a legrégebbi tojásdíszítő technikáknak, hiszen régészeti ásatások igazolják előfordulását avar kori sírban. A húsvéti tojásokon látható ívelt, kettős vonalú, a kettős vonalat létraszerűen merőlegesekkel összekötő díszítmény napjainkig ismert. Az idők során a karcolt minták mentek át a legnagyobb változáson. A geometrikus osztott minták elhelyezését a szabad rajzú motívumok váltották fel. Karcolt tojások készítésével olyan pásztorok is foglalkoztak, akik a fafaragásban vagy a szarukarcolásban jeleskedtek. Mintáik megjelentek tojáshímzésükben is. A 19. század végétől a karcolt tojások díszei leginkább virágszerű ornamensekké lettek, melyeken nemzeti, vallási, szerelmi jelképek egyaránt megtalálhatók.

A tojások festésére hajdanán növényi festékeket használtak, leggyakrabban berzsenyt a piroshoz és vöröshagyma héját a barnás-vöröshöz. Utóbbinál szép felületet kaptak levelek rákötözésével, ez volt a márványozás. A növényi festékeket később az anilinfesték szorította ki. A tojásokat házilag festették, de nem mindenki értett hozzá. Ezt a művészi munkát az igazi mesterekként számon tartott íróasszonyok végezték, ugyanis az alkotáshoz ízlés, különleges formakészség, kézügyesség, variációs képesség, könnyedség és elhívatottság szükséges. Amíg a tojáshímzés elsősorban asszonyi tevékenység, addig egy rendkívüli ügyességet, kimagasló szaktudást, nagy anyagismeretet, művészi gondolkodást igénylő, eredetileg rontás elhárítására szolgáló tojásdíszítés volt a patkolás, amikor a tojásokat a hozzáértő férfiak lágy fémdíszekkel látták el.

A hímes tojások szerelmi ajándékként is ismertek, gondoljunk a húsvét hétfői termékenységvarázslásra, a locsolásra. Mára a piros tojás vált uralkodóvá, amellyel a fiúgyermekeket ajándékozzák meg. A hajdani húsvéti keresztelőre utal a keresztszülők ajándékaként keresztgyermekeiknek adott hímes vagy piros tojás. A piroson kívül kéket és zöldet is festettek, Krisztus kékre-zöldre veretésére emlékeztetve. A sárga Jézus halálát idézte, míg a piros a feltámadásán érzett örömet fejezte ki.

A tojás a kultuszon és az ajándékozáson túl a húsvét hétfői játékokban is helyet kapott. Az Európa-szerte ismert tojásjátékok közül leggyakoribb a kókányolás vagy tojásösszeütés, amelynek első magyar említését 1380-ból ismerjük. A tojásdobálás a labdajátékok szabályai szerint zajlott. Tojásgurításkor a dombról engedték le a festett tojásokat, amelyeknek egyes Balaton-felvidéki falvakban guruló pályát is kialakítottak. Említésre érdemes még, hogy komatál küldéskor, azaz mátkáláskor húsvét hétfőn vagy fehérvasárnap az ajándékba vitt tálra a kalács és a bor mellé húsvéti tojást is tettek, a lányok örökké tartó barátságát megpecsételendő.