Bemutatjuk A pólósok pólósa-szavazás első jelöltjeit

Budapest a fürdők és a sportok városa – hirdette az 1930-as évek szlogenje, és e két forrásból táplálkozott a vízilabda. Ezért is terjedt el később, hogy ami a brazil focinak a Copacabana kvarchomokja, az a magyar pólónak a budapesti termálvíz. Főként a „Csaszi”, ahol a gyerkőcök reggeltől estig lubickolva csiszolgathatták a legendás trükköket, a légstopot, a légpasszt.

Mindezek Komjádi Béla találmányai, akinek már a születésnapja – a Monarchiában természetesen nem hivatalos – nemzeti ünnep volt: 1892. március 15. Az első világháborúból sebesülten hazatért hadnagynak nem lehetett gyermeke, ezért nagyobb családot választott; minden pólós, egyben a modern vízilabda atyja lett. Naptárában az edzéstervek mellett olyasmit is feljegyzett, ha valamelyik játékosának kabátot kellett vennie. Ő fedezte és nevelte fel Homonnai Mártont és a Keserű testvéreket, akik már első kapitányi időszakától, az 1924-es olimpiától kulcsemberei voltak, az első, 1926-os budapesti Európa-bajnokság megnyerésén és az 1927-es duplázáson át a beteljesülésig, az 1932-es Los Angeles-i olimpiáig. Ahol az aranyérem magától értetődött; az egyetlen igazi értékmérő mérkőzésen korábbi legyőzőink, a németek úgy úszták meg 6:2-es veréssel, hogy 6:0 után szépítettek.

Németh János egymaga négy gólt vágott. Nem csoda, hogy négy esztendő múltán, a berlini játékokon, amikor a hazaiak azzal riogatták a mieinket, hogy a Führer is ott lesz a meccsen, és az nekik egy gól pluszt jelent, ők azzal válaszoltak: de ott lesz Németh „Jamesz” is, ami viszont minimum két gól plusz, nekünk.

Nem lehetett viszont már jelen Komjádi Béla, mert napokkal a negyvenegyedik születésnapja előtt, 1933 márciusában elvitte az agyvérzés. Nagy csapatot és sikersportágat hagyott örökül, fiatal kora ellenére „Komi bácsiként” távozott. Bár nélküle, de hála folyamatos lobbizásának, tanítványai egyedülálló módon fedett versenymedencében készülhettek a címvédésre. Az első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd által tervezett Nemzeti Sportuszoda megnyitása 1930-ban európai szintű szenzációnak számított. A vizes „szentély” plakátján a „Közös fürdés reggel 7 órától du. 3 óráig. Buffet! Rádió!” felirat mellett a habokból derékig kiemelkedő, lőni készülő pólós pózolt, hagyományos úszódresszben, magyar címerrel – hiába, a válogatott vízlabdázónál nem volt jobb cégér!

A korszak csatárzsenije, a 105-szörös válogatott, Los Angelesben és Berlinben még gólzsákként, 1948-ban, Londonban már szövetségi kapitányként ismert Németh „Jamesz” mellett újpesti klubtársáért, Halassy Olivérért is bolondult a nép. Pedig ledolgozhatatlannak hitt fogyatékkal indult. Nyolcévesen elvétette az ugrást a mozgó villamosra, bal lábát térd alatt amputálni kellett. Ezért olyan sportágat keresett, amelyben ez nem okozott hátrányt, és talált is, mindjárt kettőt. Őserejét tükrözte, hogy az 1931-es párizsi Európa-bajnokságon nemcsak a vízilabda-válogatottal, hanem úszóként, 1500 méter gyorson is diadalmaskodott!

A csúcsot neki és társainak is az 1936-os berlini olimpia jelentette. A sportág első fél évszázadának legnagyobb tornáján a négyes döntő második körében következett el a magyar–német összecsapás. Hitler mégsem látogatott ki az uszodába, de egy ajándék négyméteressel nélküle is 2:2-es döntetlenre mentettek honfitársai, Németh ráadásul megsérült. Halassy morgolódva bökte ki: „Ha semleges pályán játszunk, bárhol a világon három góllal győztünk volna.” Így viszont az utolsó napra maradt a megoldás. A németek 4:1-re gyűrték le a belgákat, és 5 ponttal, 14:4-es gólaránnyal végeztek. Igen, gólaránnyal, mert hajdan az határozott. Mivel a mieink 3 ponttal és 5:2-vel álltak a franciák elleni találkozó előtt, adva volt: ha nem kapnak gólt, jó a 3:0 is, ha kapnak, legalább hatot kell lőniük. „Jamesz” karját fél éjszaka jegelték, aminek köszönhetően nemhogy játszott, de gyors egymásutánban betörölt hármat, 4:0-ra vezettünk. Ám ekkor kiállították, hat a hét ellen folyt tovább a harc. Egyetlen beszedett gól is végzetes lett volna – és szünet után már csak egyszer rezgett a háló. De nem a miénk!

Az 5:0 meghozta a címvédést, a manapság szokásos, klisékkel teli nyilatkozatok helyett jöhettek a spontán és eredeti örömszavak. Halassy azt mondta: „Sok mindenfélét kiabáltak kívülről, de mi nem fogadtunk szót. Én a végén már összevissza úsztam a régi recept szerint.” A kiállított Németh partra vetve hozzátette: „Én mindig kiabáltam a Gyurkának, hogy be ne engedd!” Bródy, a kapus szót fogadott, és leszögezte: „El voltunk szánva életre-halálra!” Sárkány Miklós erre rímelve jelentette ki: „Még egy ilyen mérkőzés, és mehetünk ki a temetőbe.”

Alig kellett tíz esztendő, és Halassy Olivér valóban mehetett. A német megszállás idején, 1944-ben háza pincéjében zsidó származású sportolókat és barátokat bújtatott, egyiküknek édesapjától örökölt vitézi gyűrűjét adta oda, hogy külföldre szökhessen. Ő viszont 1946. szeptember 10-én nem menekült. A nyílt utcán, rejtélyes körülmények között agyonlőtték, feltételezések szerint szovjet katonai járőrnek állt ellen, mert el akarták kobozni az apósa autóját. Temetésén a Nemzeti Sport szerint ötezren voltak, akik persze nem csak őt siratták.

Németh János másként vált a diktatúra áldozatává: 1956-ban külföldre távozott. A Spanyol Úszószövetségnél edzősködött, 1988-ban hunyt el. Még megérte és láthatta, amint az 1986-os madridi vb-n a magyar pólóválogatott kilencedikként zárt. Neki értelmezhetetlen eredmény volt, ő még a második helyezést is legfeljebb hírből ismerte.