2018.10.19. 14:42
Nyelvismeret mellett közös tudás is kell a fordításhoz
Szenkovics Enikő Kolozsváron élő műfordító, szerkesztő kapta idén a sokéves szünet után újra kiosztásra kerülő Hieronymus-díjat. A szakember szerint a szövegek átültetése passzió és felelősség is egyben.
Mint arról portálunk is beszámolt, a Magyar Írószövetség által létrehozott Telegdy Polgár István Alapítvány kuratóriuma ítélte oda a Hieronymus-díjat Szenkovics Enikőnek, az elismerést október 24-én Budapesten adják át. Ennek kapcsán a műfordítóval az Olvasat készített interjút.
Szenkovics Enikő a portál kérdésére megvallotta, hogy örömmel, ugyanakkor furcsa érzéssel fogadta a kitüntetést, mert – mint mondta – számára az a természetes, hogy mások kapjanak díjakat. „Főleg mivel
a műfordítók amolyan mostohagyermekeknek számítanak,
akik megbújnak a szerzők sikereinek árnyékában” – tette hozzá, ugyanakkor kiemelte: reméli, hogy a díj jobban felhívja a figyelmet az általa fordított szövegekre, szerzőkre.
A műfordító elmondása szerint a bölcsészkar elvégzése után a szegedi doktori iskolában az 1960–80-as évekbeli romániai német nyelvű rövidprózájával kezdett foglalkozni, többször járt Németországban különféle ösztöndíjakkal, és tanulmányokat is írt, melyekhez szükség volt néhány szöveg fordítására.
„Ekkor kezdtem el fordítani, kényszerből, egyszerű praktikus okokból, de rettenetes félsszel: vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam magyarra átültetni Franz Hodjak rövidke szövegeit, és ez volt a „vesztem”. Megmutattam ugyanis Király Zoltán jó barátomnak, tudván, hogy nagyon szereti Hodjak írásait, és őt magát is, hisz akkor már évek óta személyesen is ismerték egymást. Zoltán pedig határozottan kijelentette: márpedig ezt nekem folytatnom kell.” Szenkovics Enikő irodalmi-fordítói munkássága mellett édesanya is:
„a műfordítás tökéletes hobbi, kikapcsolódás és ugyanakkor feltöltődés forrása volt három fiam nevelése közepette”
- emlékezett vissza.
Az elismert műfordító román és német nyelvből is fordít, melyet nagyon megkönnyít, hogy saját, közvetlen tapasztalatai is vannak mindkét nyelvi környezet földrajzi teréről. „Például a kisebbségi létből, az 1989 előtti „közös” nyomorgásból, a közös kódrendszer használatából adódnak ugyanis olyan szubtilis ismeretek, sőt,
néha csak érzések, célzások, indulatok, melyek hiánya a fordítás hiányosságához vezethet.
Lehet a szöveg bármilyen pontos, bármilyen gördülékeny, és bármennyire is élvezhető a célnyelven, ha ezeket a pluszokat kihagyjuk belőle, egész egyszerűen átverjük az olvasót” – mutatott rá a fordító, majd hozzátette: „A román írások esetében pedig az is számít, hogy Románián belül hol él a szerző és hol a fordító. Például Doina Ruști regényeinek fordításában nagy előny a közös tapasztalat, ám a szójátékok és egy adott tájegységre jellemző kifejezések esetében azonban nem mindegy, hogy a szerző Bukarestben él, én pedig Kolozsváron.”
A szívéhez legközelebb álló munkákról szólva Szenkovics Enikő úgy fogalmazott, hogy mindig az a legkedvesebb számára, amivel foglalkozik. Mint mondta, mindegyiket másért szereti, ugyanakkor a fordítás kedvelt szabadidős tevékenység is számára. „A műfordítás a hobbim, amivel az ember passzióból és passzióval foglalkozik. A szerkesztésnél, kontrollszerkesztésnél, miként a lektorálásnál, olvasószerkesztésnél rettenetesen élvezem a szöveggel való bíbelődést, „sakkozást”, ugyanakkor nagy felelősségnek is tartom:
garantálnom kell a minőséget, ellenkező esetben átverném a szerzőt, a fordítót, és saját magam is:
soha többet nem fordulnának hozzám munkával” – mutatott rá Szenkovics Enikő.
Munkafolyamata – elmondása szerint – igen hosszadalmas folyamat, minden szöveggel sokat foglalkozik. „Az adott írásokat a fordítást követően pihentetni szoktam kis ideig, aztán újra előveszem, és mondatról mondatra összenézem az eredetivel. Ezt követően hetekre félreteszem, hogy minél inkább elfelejtsem a forrásnyelvi változatot, és amikor újra előkapom, immár az eredeti szöveg nélkül olvasom és bütykölöm, faragom, csiszolom, s arra figyelek, hogy miként hangzik magyarul. A lényeg ugyanis, amit kiváló szerkesztőimtől: Jancsik Páltól, Gál Attilától és Király Farkastól megtanultam, hogy a fordítás célnyelven, jelen esetben magyarul a lehető legjobban élvezhető, gördülékeny legyen.”
A teljes beszélgetés itt olvasható.