Kiss B. Atilla: magas nívón kell képviselni nemzeti létünket az egyetemességben

Az erdélyi Bánffyhunyadon született, kalotaszentkirályi származású tenorral családi szellemi örökségéről, hazai és nemzetközi tapasztalatairól, egyik legtöbbet énekelt szerepéről, a Bánk bánról és Ceaușescu diktatúrájának abszurditásairól is beszélgetett az Origo hírportál. És természetesen a Budapesti Operettszínházról, amelynek februártól ő lesz a főigazgatója – egyébként szintén az opera világából érkezett vezetőtársaival: Apáti Bence balettigazgatóval és Pfeiffer Gyula főzeneigazgatóval együtt.

Hogyan emlékezik vissza a szüleire?

Kalotaszentkirályon éltünk. Faluhelyen akkoriban nem volt ritkaság, hogy a feleség, az édesanya a családnak szentelte az életét: édesanyám világra hozott és felnevelt. Édesapám villanyszerelő volt, és részt vett abban a folyamatban, amelyben a kalotaszegi falvakat ellátták elektromos árammal. Esténként zsírpapírívekre rajzolta a terveket, és sokszor elvitt magával, amikor egy-egy szép erdélyi, főleg hegyvidéki tájra hívták dolgozni. Láthattam őt munka közben, megfigyelhettem, hogyan állítják fel a villanyoszlopokat és miként vezetik be az áramot a házakba. Roppant intelligens, éles eszű, jó humorú, nagyszerű ember volt, édesanyámmal együtt műveltségben, tájékozottságban messze túlnőttek a környezetükön. Harmonikus család voltunk egészen tizenegy éves koromig, ameddig édesanyám élt. Szívbeteg volt, és műtétet javasoltak számára, de a múlt század derekán, főleg az akkori romániai viszonyok között ez nem volt napirenden emlegethető esemény, és a betegség hordozása végül az életébe került.

Miután elveszítette édesanyját, mi történt a családjával?

Három évig éltünk együtt édesapámmal. Tizennégy évesen Kolozsvárra költöztem a tanulmányaim miatt, édesapám pedig otthon maradt Kalotaszentkirályon. Mindkettőnket nagyon megviselt édesanyám elvesztése, és édesapám lelkileg ebbe sosem tudott belenyugodni, szépen, lassan elfogyott. Talált egy új társat, és az ő oldalán hunyt el. Akkor még nem voltam elég bölcs ahhoz, hogy megértsem, miért nem volt erősebb. Semmire nem vagyok irigy, sem vagyonra, sem pozícióra, de gyakran megszólal bennem egy vágy, hogy bárcsak nekem is élnének a szüleim. Vajon milyen lenne akkor a családunk? Miután nem kapunk két, egyszerre párhuzamosan megélhető életet, így ezt sosem tudom meg.

A szülői örökségből melyek azok az értékek, amelyek különösen fontosak az ön számára?

A családunk falusi életvitelt folytatott, de emellett a szüleim rendelkeztek egy nyitott, műveltségre alapuló látásmóddal is, amit átadtak nekem. Minden, amit a szüleimtől kaptam, a lényem szerves részét alkotja. Van, aki pénzt örököl, én szellemi vagyont, az igényességet, az elvégzett munka becsületét és a tisztesség értékét kaptam tőlük útravalóul. Nem tudok hazudni, ezt a tulajdonságomat gyermekkoromban édesapám egy életre megalapozta bennem... Egy nap háromszor próbáltam ki, hogy nem mondok igazat, pedig nem lett volna rá semmi szükség. Cigarettáztam egy pajtásommal, édesapám pedig megtalálta az elrejtett cigis dobozt a játékaim között, és számonkért... Először azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, hogy miről van szó; majd később azt, hogy tudom, ki tette oda, de ahhoz sincs semmi közöm; végül előálltam volna egy harmadik verzióval, de akkorra már az atyai nevelés megtette a hatását... A tisztesség mellett bizonyos, hogy az énekhangomat is tőlük örököltem, mindkét szülőmnek nagyon szép hangja volt.

Említette, hogy tizennégy évesen elköltözött Kalotaszentkirályról az iskolái miatt. Kolozsváron zenei tanulmányokat is folytatott?

A zene ugyan mindig is része volt az életemnek – otthon rendszeresen énekeltünk, és gitározni is tanultam magántanártól, sőt, akkordeonozni is próbáltam, és egy saját rockbandát is alapítottam –, de intézményesített zeneoktatásban nem volt részem Kolozsváron. Matematika-fizika szakra jártam a líceumba, mérnöki területre készültem, és a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Harag György társulatában statisztáltam, emellett öt éven át tagja voltam a kolozsvári Stúdió Színpad nevű, ma úgy mondanánk: alternatív színjátszó társulatnak. Az általánosban még minden tantárgyból jeles voltam, bármelyik terület nyitva állt volna előttem.

Mikor vált bizonyossá, hogy énekes lesz önből?

A népdalok folyamatosan jelen voltak a napjainkban, mert a hagyományokat mi nem felelevenítettük, hanem éltük. Az emberek énekeltek, ha jó kedvük volt, vagy ha dolgoztak a mezőn, mi pedig, akkori gyerekek versengtünk egymással, hogy ki tud több dalt; a lányok még le is jegyezték a szövegeket. Énekeltünk a különböző ünnepeken, összejöveteleken, táncmulatságokon, bálokon, így a lakodalmakon is. A szentkirályi lakodalom egyébként akkoriban szombat délelőtt kezdődött és hétfő reggelig tartott, azt a szertartáson és az étkezéseken kívül végigdalolták az emberek. Amikor 1983-ban Könczei Árpád (zeneszerző, koreográfus, az erdélyi, kolozsvári táncházmozgalom egyik elindítója – a szerk.) meghívott a sepsiszentgyörgyi Vadrózsák Népi Művészegyüttesbe népdalt énekelni, először nem is értettem a szándékát. Megkérdeztem, hogy milyen alkalomból, mire azt válaszolta, hogy nem „alkalomból”, hanem hivatásszerűen. Akkor tudatosult bennem, hogy én addig is népdalénekes voltam, csak nem fizettek érte. Később, már operaénekesként, visszalátogattam Szentkirályra, és valaki megkérdezte: Atilla, mondd, te mivel foglalkozol? – mire azt válaszoltam, hogy énekes vagyok. – Na jó, de mit dolgozol?

Része még manapság szülőfaluja életének a népdal, a néptánc és a népzene?

Egyre inkább. A múlt század egy bizonyos időszakában Székelyföldről érkeztek tanítók Kalotaszentkirályra. Iskolai ünnepségekre, évzárókra egyszerű táncokat tanítottak be a gyerekeknek, de ezek nem a hagyományos kalotaszegi tánclépések voltak, hanem belső lábas, lenthangsúlyos, székely típusú csárdások. Valószínűnek tartom, hogy az újdonság erejével ható megtanult lépéseket táncolták később ezek a gyerekek felnőttként is. Az én gyerekkoromban, fiatalkoromban a faluban már nem az autentikus kalotaszegi csárdást táncolták, hanem ezt a bizonyos belső lábas egyszerűsített csárdást, időnként egy-egy kipörgetéssel. A rendszerváltás után elindult a mára már nemzetközivé vált szentkirályi táncháztábor, és ma már jobbára mindenki visszatanulta az eredeti kalotaszegi táncokat.

Említette, hogy amikor Kolozsváron végezte középfokú tanulmányait, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Harag György társulatában tömegszereplőként fellépett az előadásokban. Akkor nem vonzotta az opera?

Egyáltalán nem! A Szamos-parti épületben Vaszy Viktor kolozsvári mandátuma óta két külön intézmény működik párhuzamosan: a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Állami Magyar Opera. Emlékszem, hogy az épület oldalán elhelyezett hirdetőn akkoriban a színház oszlopában minden sorban más-más szerző és cím szerepelt, az operánál pedig összesen öt sort láttam, amiből három egyforma volt: Tannhäuser, Tannhäuser, Tannhäuser; tizenöt évesen gondoltam, miféle műfaj ez, ahol állandóan ugyanazt játsszák? Miután a két intézménynek a próbák idejére a színpadon is osztoznia kellett, engem még zavart is, hogy „ezek az operások” nem hagynak minket rendesen tovább dolgozni, és véget ér a próbánk... El kellett mennem Kolozsvárról a sepsiszentgyörgyi Vadrózsákba hivatásos népdalénekesnek, hogy aztán a népdalok világából hét év után, '90-ben visszatérjek ugyanabba az épületbe operát énekelni, ahol sok évvel azelőtt több éven át a prózai előadásokban statisztáltam. Úgy látszik, szükségem volt a saját fejlődési utamra, meg kellett ismerkednem mélyrehatóan a népdalokkal, népzenével, a néptánccal.

Időközben nem csupán a sepsiszentgyörgyi professzionális művészegyüttes életével ismerkedett meg, hanem feleségével, Judittal is, aki külső szemlélő számára rendkívül erős hitvesi és szakmai támasza egyben. Hogyan alakult ki önök között ennyire szoros kötelék főként annak fényében, hogy a találkozásuk idején ön éppen a többéves kötelező katonai szolgálatát töltötte Bukarestben?

Bukarestből elmentem felvételizni a Marosvásárhelyi Színművészeti Intézetbe – ma egyetem –, és ott ismerkedtünk meg a szintén akkor jelentkező Judittal (Kiss-B. Judit színművész, drámatanár, drámapedagógus – a szerk.). Abban az évben egyikünk sem került be, nekem pedig vissza kellett mennem a román fővárosba, hiszen még hátravolt hét-nyolc hónap a katonaságból, de attól a perctől kezdve kapcsolatban maradtunk. Egész éjjeleket átbeszéltünk telefonon, és miután csak néhányszor találkozhattunk, mondhatni csak a beszélgetéseink, csak a hangunk alapján ismerhettük meg egymást. Telefonon kértem meg Judit kezét, és amikor leszerereltem és visszamentem Sepsiszentgyörgyre a Vadrózsákhoz, összeházasodtunk, nemsokára pedig megszületett Ádám fiunk.

Ha már Ádámot említette, érdekes, hogy amíg az ön pályáján a népzenétől a klasszikus zenéig vezetett az útja, nála éppen fordítva történt.

Így van, Ádám előbb végezte el a klasszikus hegedű szakot, majd később vált népi hegedűssé. Bár azt azért hozzá kell tennem, hogy amíg nagymamám, az ő dédanyja élt, minden nyáron egy időszakot Kalotaszentkirályon töltött, és rendszeresen eljárt az ottani, mára világhírűvé vált népzenei és néptánctáborba. Egyébként születésétől, vagy mondhatni fogantatásától kezdve sok népzenét hallhatott, tehát a népzene nem volt idegen tőle. A kolozsvári zeneiskolában kezdett el hegedülni, és tizenhárom éves korától tanult Budapesten klasszikus zenét, előbb a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban, majd a Bartók Béla Konzervatóriumban. Felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem muzikológia szakára, és megalapította a Góbé zenekart, amelynek tíz éven át volt a hegedűse és énekese. Nemrég végzett a Zeneakadémia népi hegedű szakán, négy éve magyar népművészet és közművelődés kategóriában Junior Prima Díjat kapott, tavaly pedig megnyerte az I. Kalotaszegi Prímásversenyt. Eredményesen szerepeltek a Fölszállott a páva című nagy sikerű és hiánypótló televíziós műsorban is. Most az Erdőfű Zenekar egyik prímása. Nagyszerű muzsikus, előadóművész és tanár, nagyon büszke vagyok rá. Az utóbbi időben volt szerencsém Ádámmal közös koncerteken együtt szerepelni, ezáltal kicsit visszatérni a gyökereimhez, a népzenéhez.

Térjünk vissza a Kalotaszenkirály–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy közötti térségbe. Gondolom, az akkori körülmények között nem lehetett egyszerű utazni, létezni...

Valóban nehéz időszak volt, már csak azért is, mert a Ceaușescu-érában a nagy erdélyi városok mind zárt városokká lettek nyilvánítva. Akinek nem oda szólt a személyi igazolványa, az még munkát sem vállalhatott ott. Miközben pedig az izoláltságot kommunikálták, tízezer számra telepítették be a román nyelvű lakosságot. Az elért tanulmányi eredmények alapján a felsőfokú végzettséget megszerzőkről listát készítettek, és ha valaki a zárt városokban szerzett diplomát, áthelyezték a Kárpátokon túlra – de mindenképpen Erdélyen kívüli területre –, hogy még véletlenül se alakuljon ki helyben egy magyar anyanyelvű értelmiségi és szellemi bázis. Harminc év alatt ez óriási károkat okozott. Mégis, valahogy Sepsiszentgyörgy lett az a hely, ahol az elrománosításra szánt Kolozsvárról, Marosvásárhelyről menedéket kereső fiatal művészek, gondolkodók egymásra találhattak. A fiatalságunk nagy erőt adott nekünk, a hajtómotor, amely mindkettőnkben közel azonos sebességgel működik, előre vitt bennünket. Ráadásul kisebbségi magyarként, ha nem is tudatosan, csupán ösztönösen úgy éreztük, hogy nekünk többet kell letennünk az asztalra, mint másoknak.

Mennyire jelent meg az életükben a ceauşescui diktatúra?

A seregben az információs tiszt még a postám is átnézte, mert feltűnő volt, hogy egy bukaresti katona rendszeresen levelet kap egy marosvásárhelyi személytől. Judit a szerelmes üzeneteibe apró figurákat rajzolt, és meg kellett magyaráznom, hogy milyen kód van a papíron... Évekig nem kaptam útlevelet. Kétévente lehetett igényelni, de folyamatosan elutasították. A rendszer egészen abszurd helyzeteket is szült. 1986-ban kitalálták, hogy miféle dolog az, hogy Sepsiszentgyörgyön, a „román” városban – ahol szinte senki nem beszélt az ország hivatalos nyelvén – nincs román színház. Elindították a román nyelvű társulatot, ahová Juditot mint román színésznőt vették volna fel, majd a szerződés aláírásakor közölték vele, hogy nagyon sajnálják, de csak súgónak tudják alkalmazni, mert túlságosan autoktón hangzású a neve... A társulat létrejöttét maga Elena Ceaușescu szorgalmazta, és személyesen ő húzta át Judit nevét a listán. Hasonlóképpen abszurdnak tűnne mára a következő történet: Kolozsváron nem volt fogható a magyar televízió, de a tokaji adó átsugárzott a kolozsvári Bükk dombra. Egy svájci-magyar futballmérkőzés miatt tízezrével mentünk ki autókkal, és a kocsik tetejére kitett sporttévékészülékeken néztük a meccset, amelyen Magyarország megverte Svájcot. Természetesen nagyon örültünk, és „irredenta” rigmusokat szólaltattunk meg, úgy vonult be egy nyolc-tízezres tömeg a Tordai útról a városba. Amint kisebb csoportunk a nagy tömegről levált, lekapcsolt minket a Securitate. Kaptunk még azon az éjszakán egy jó gumibotos verést, másnap hat órán át vallattak. Évekig követtek, megpróbáltak beszervezni, megzsaroltak és komoly dossziét mutattak fel, amely szerint jelentős anyagot gyűjtöttek rólam. Ebben egyébként nem voltam kivétel, ezt minden második emberrel eljátszották. Ezzel kellett együtt élnünk, és erről akkor nem beszélhettünk még szűk körben sem, mert nem tudhattuk, hogy közülünk ki az, aki nem tudott ellenállni a beszervezésnek.

Kolozsvárnál maradva: a katonaság letelte, a Judittal történt házasságkötésük és Ádám megszületése után 1990-ben nyert felvételt a Kolozsvári Állami Magyar Opera énekkarába, ahol 1993-ban szólistaként is bemutatkozhatott. Mi volt az a pont, amely átlendítette az énekkari tagságból a magánénekesi lét felé?

Rögtön az első előéneklésem. Már akkor megcsillantották a lehetőséget, hogy később karkötelezett szólistává válhassak, magyarán a kórusban is helyt kellett állnom, de mellette szólistaként is számítottak rám. Kettős szereposztásnál, ha nem én énekeltem a szerepet, az énekkar tagjaként léptem a színpadra. Másrészt 1989-ig nem lehetett pótolni a nyugdíjba vonuló magánénekes kollégákat, mert az oktatási rendszer korlátozta az utánpótlásképzést, és az Operában sem volt betölthető státusz, így az idősebb énekeseket hosszabb ideig megtartották. Amikor Judittal korábban felvételiztünk a Színművészetire, közel százan adtuk be a jelentkezésünket gyakorlatilag egyetlen helyre. Az ének szakon még ennyi lehetőség sem kínálkozott, hiszen öt hangfajra jutott évente három szabad hely... Ezt a rendszerváltáskor újragondolták, és mint generációváltó énekest, '90 tavaszán egyszerre vettek fel a Kolozsvári Magyar Opera énekkarába, majd ugyanazon a nyáron a Zeneakadémiára. Judit is felvételt nyert a Bolyai Tudományegyetem színművészeti szakára. '91-ben már lehetőséget kaptam, hogy vendégszerepeljek a kolozsvári társulattal a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Magyar Állami Operaházban Kodály Székely fonójának fiatal legényeként, de tulajdonképpen Bánk volt az a szerep, amely egyértelműen lezárta a karénekesi korszakom.

A Nagyúr szerepe mintha sorszerűen összefonódna a személyével. 1814-ben Katona József a kolozsvári Erdélyi Múzeum drámapályázatára nyújtotta be művét, bő tíz évre rá Erkel éppen Kolozsváron vállalt állást, és a kalotaszegi népzenei motívumokat is beemelte operájába. Akadémiai énektanára, a Kolozsvári Magyar Opera szoprán énekesnője, Kriza Ágnes mindössze két év közös munka után önre bízta a szerepet, és 1992-ben a zeneszerző szülővárosában, a gyulai Várszínházban ölthette magára először Magyarország nádorának jelmezét. Címszereplésével készült el Káel Csaba nagy formátumú filmes feldolgozása, majd 2008-ban Vidnyánszky Attila is önben látta, ezúttal az ős-Bánkot. Mennyiben segítették a korábbi színházi és énekesi tapasztalatai Bánk szerepének felépítésében?

Az ön által felsoroltakról, összefüggésekről, a szülőhelyemtől mindössze hét kilométerre élt Valkai Andrásról – aki elsőként írt magyar nyelven egy hosszú költeményt Bánk bánról és a tisztességről még az 1560-as években – a hely szelleme jegyében bővebben beszéltem akadémiai székfoglalómban. A Harag György színházában eltöltött időszak alatt megfigyelhettem egy követendő mintát és egy jól működő modellt, mondhatom, megkaptam színházi ízlésem alapköveit. A tanulmányaim alatt és után pedig minden szerepemet Judittal dolgoztuk ki közösen, hiszen egyrészt magasan képzett szakember, színésznő, drámapedagógus, drámatanár, másrészt nagyon jól ismer engem, harmadrészt pedig többirányú szakmai nézőpontból látja az adottságokat és a lehetőségeket; nem véletlenül hívták vissza a Bolyai Tudományegyetemre színészmesterséget, színpadi beszédet és színpadi mozgást tanítani rögtön az egyetem elvégzése után. A mai napig külföldi és itthoni munkáimban egyaránt az adott rendező rendszerében gondolkodva próbál építeni engem, hogy a legjobb formám fussam. Volt egy hosszú időszakunk, körülbelül húsz év, amikor annyira sűrűn jöttek egymás után a munkáim, hogy Judit nélkül nem lett volna elég időm a szerepeim kidolgozására. Ő mindenből felkészült, amiből csak lehetett, és vacsora közben, utazások alkalmával ontotta belém az ismeretanyagot. Csupán egy példa: 2004. március 13-án bemutattuk a Jenufát, és 14-én már próbáltuk a Lohengrint. Más kultúrkör, más nyelv, más történet, Judit pedig a kezdetektől jelen volt a próbákon, egészen a főpróbáig, és végig segített nekem. Nélküle képtelen lettem volna mindarra, amit mellette sikerült elérnem, megvalósítanom. Mindezen túl lehet, hogy a színpadon a kelleténél alkalmazkodóbb típus vagyok. Ez persze kölcsönhatás is egyben, amelynek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ha az új rendezés – és itt nem feltétlenül csak a Bánkokra gondolok – erős, kiforrott és precíz koncepcióval rendelkezik, akkor belehelyezkedek és alávetem magam. Ha azonban úgy érzem, hogy akadnak rések a tervezett megvalósításban a színészvezetést illetően, vagy a rendező nem annyira személyekben, hanem inkább a formákban, vagy éppen a látványban gondolkodik, akkor hozom a szerepben megszerzett tapasztalataimat, nyilván abban a „kulcsban”, amit a rendező meghatároz.

Mennyire tud belehelyezkedni a rendezők által teremtett keretrendszerekbe? Előfordult olyan alkotófolyamat, amely kapcsán azt érezte, hogy ez már túlmegy azon a határon, amit vállalni tud?

Alapvetően rugalmasnak, képlékenynek ismerem magam. Vidnyánszky Attila Miskolcon az Avason autóroncsok, fémhulladékok, betondarabok és ócskavasak díszletelemei között rendezte meg a Toscát, és tökéletesen tudtam illeszkedni a koncepciójához. Attila rendezésében énekeltem egyébként először az ős-Bánkot Debrecenben, és nyilván teljesen másképpen, mint azelőtt. Hasonlóan jól éreztem magam Katharina Wagner sokat bírált, vitatott Lohengrin rendezésében. Nantes-ban énekeltem Janáček A Makropulosz-ügy című operájában Albert Gregor szerepét Moshe Leiser és Patrice Caurier rendezésében. Nagyon szerettem azt a produkciót. A rendezőpáros különleges, fanyar, „capeki” hangulatot teremtett meg, kissé groteszk, mindazonáltal eszközeiben nagyon modern színházi formanyelvet. Később a párizsi Opéra Bastille-ban énekeltem Krzysztof Warlikowski rendezésében szintén ugyanezt a szerepet. Warlikowski egy hollywoodi A szépség és a szörnyeteg-keretrendszerben helyezte el a művet, és eléggé messze ment a színészvezetésben, erősen feszegette a színpadi esztétikai kereteket, amivel nem feltétlenül értettem egyet, de teljesítettem, amit kért. A szerződésben nincs olyan klauzula, hogy ha nem értek egyet a rendezői koncepcióval, akkor mit tehetek. Nekem az a dolgom, hogy megtaláljam a rendező által megálmodott figura igazát.

A nemzetközi premierjei, koncertjei, előadásai milyen tapasztalatokat nyújtottak önnek, amelyeket be tudott emelni az itthoni művészi pályája keretei közé?

A világon valahol otthon kell lennünk. A Magyar Állami Operaházban huszadik évadomat kezdtem el éppen. Számos ősbemutató, még több bemutató és nagyon sok jó repertoárelőadás jutott nekem az elmúlt két évtizedben. Tehát mondhatom, hogy itthon otthon vagyok. Utazni mégis kell. Külföldi munkáim sokszor olyan képességeimre is fényt derítettek, amelyekre itthon esetleg nem lett volna elvárás. Minél több jelentős partnerrel, karmesterrel, rendezővel találkozik és dolgozik együtt az ember, annál gazdagabbá válik.

A nemrég meghalt Montserrat Caballéval például kétszer is énekelt.

Legyen áldott az emléke! Az első találkozásunk Barcelonában volt, Saint-Saëns VIII. Henrik című operájában, majd a Szegedi Szabadtéri Játékokon adtunk egy egész estés hangversenyt. Nagyon szép emlékként él bennem a koncert. Túl azon, hogy kiváló partnerként fölfelé inspirálta a teljesítményemet, a közvetlensége egészen elbűvölő volt. Felváltva énekeltünk, a duettet leszámítva. Az én áriáim idejére nem ment ki a színpadról, hanem leült, végighallgatta és megtapsolt egy-egy áriám végen. Igazán dédelgetett sorsú tenornak mondhatom magam. A Szegedi Szabadtérin, a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon, az Operaházban és a világ számos színpadán Marton Éva, Miklósa Erika, Rost Andrea, Kertesi Ingrid, Lukács Gyöngyi, Sümegi Eszter, Rálik Szilvia, Frankó Tünde, Bellai Eszter, a már említett Montserrat Caballé, Jelena Obrazcova, és hosszan sorolhatnám, hogy ki mindenkinek a megtisztelő partnerségét mondhatom magaménak.

Minden rangsorolási szándék nélkül, melyek voltak azok az alkotói, művészi, emberi találkozások a pályáján, amelyek mentalitást formáló értékrendbeli változást nyújtottak az ön számára?

Egy művész életében, így az én pályámon is sokat jelentenek és meghatározó erővel bírnak a kiemelkedő találkozások, egyszeri és újra meg újra ismétlődő alkalmak. Természetesen számos jelentős pályatársammal, kollégámmal dolgozhattam együtt, de úgy gondolom, hogy Lukács Ervin, Medveczky Ádám, Kovács János, Pfeiffer Gyula, Vidnyánszky Attila, Hedvig Fassbender, Irene Kudela, Bruno Mantovani, Stephen Medcalf, Moshe Leiser és Patrice Caurier nevét említhetem.

Jelentős szerepet tölt be az életében a tanítás, hiszen korábban a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, a Zeneművészeti Intézet adjunktusaként, majd 2013-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem művésztanáraként magánének főtárgyat, operaéneklést, daléneklést és oratóriuméneklést is oktat, növendékei számára rendszeresen lehetőséget biztosít arra, hogy közös koncerteken énekeljenek önnel. Miért ilyen fontos ez az ön számára?

Talán banális a példa, de gyerekkoromban láttam, ahogy a kiscsikót vezetőszárral odakötötték a lovak mellé, amikor azok húzták a szekeret. Gyakorlatilag ott tanulja meg, hogy fölvéve a tempót a nagyokkal, mennyit és merre lehet menni. Egy növendéknek fontos lehet az, hogy élő, eleven példát nyújtó gyakorló művész legyen a mestere, akinek eljárhat az előadásaira, láthatja őt színpadon és vele kötelékben, mellette is teljesíthet. Emellett éreznie kell, hogy a tanára által nyújtott védettsége mellett a kiállás mekkora felelősséggel jár. Az élő példa – ha jó, ha rossz – mindenképpen megszívlelendő. Növendékként én is rendszeresen énekeltem kolozsvári tanárnőm, Kriza Ágnes partnereként, és ez óriási húzóerővel bírt. Úgy gondolom, hogy ezt az élményt tovább kell adnom. Biztonságban vannak mellettem, de felelősséggel kell teljesíteniük a koncerteken. Hat éve tanítok, és időarányosan sikeresnek mondható a tanári tevékenységem.

Mindez növendékei versenygyőzelmeiből is kitűnik.

A már sokak által ismert és kedvelt Ninh Dic Hoang Long ötödik éve él Magyarországon, ugyanennyi ideje a növendékem, kétszer szerzett első helyezést a Simándy József Nemzetközi Énekversenyen és a 2018-as Virtuózok kategóriagyőztese is ő volt. Beeri Benjámin 2017-ben lett döntős szintén a Virtuózokban. Nem csak ők szerepelnek eredményesen, Nagy Johanna I. díjas, Vízvári Boglárka és Czikora István László II. díjas lett a Lav Mirski Nemzetközi Énekversenyen, Eszéken.

Kriza Ágnes mellett Ionel Pantea, Európa neves operaházainak vezető basszus szólistája volt az az énekmester, aki meghatározta a tanulmányait, többek között a Prágai Mozart Akadémián és a Conservatoire de Musique de la Ville de Luxembourgon is a tanítványa volt. Mindemellett számos mesterkurzuson is részt vett. Ösztönzi a növendékeit arra, hogy más tanárok által tartott mesterkurzusokra is ellátogassanak?

Ionel Pantea mesteremmel nem szakadt meg a jó kapcsolatunk, mára már jó barátom. Nem küldöm növendékeimet a szó „kötelező” értelmében, inkább azt mondanám, hogy mindenki előtt nyitott az út, elmehet, és megpróbálhatja. Hozzá kell azonban tennem, hogy amíg egy kezdő növendék fejében egy tudásrendszer gyenge lábakon áll, addig egy rövid mesterkurzuson való részvétel akár meg is zavarhatja a még törékeny tudását. Az is előfordulhat viszont, hogy megtapasztalva a „másmilyent”, a növendék újraértékeli a velem való munkáját. Volt olyan növendékem, aki szerzett egy külföldi ösztöndíjat, egy év után visszajött hozzám, és ezután sokkal gyümölcsözőbb volt a közös munkánk, mint korábban. Én organikus intenzív éneklést tanítok. Arra törekszem, hogy növendékeim fejében rendszerszintű technikai tudást alakítsak ki. Számos külföldi diákot oktatok, és néha elcsodálkozom, hogy eddig mit tanulhattak, ha ennyire rendszertelen tudásanyaggal érkeznek hozzám. Ilyenkor közös döntés, hogy milyen irányba indulunk el: rendet csinálunk, vagy csupán kiegészítem az általuk különböző minőségben birtokolt tudást. Legutóbb egy olasz diáklány, aki eredeti szándéka szerint csak fél évre érkezett hozzám, fél év elteltével mindent megtett annak érdekében, hogy folytathassuk a közös munkát.

Milyennek ítéli meg a művészeti felsőoktatást?

Azt gondolom, hogy a művészetben a kétszer kettő nem mindig négy. Igaz ez a művészeti képzésre is. Megítélésem szerint a művészeti felsőoktatásra a bolognai nem a legalkalmasabb rendszer. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ne csak osztott, hanem osztatlan képzésben is oktathassuk a leendő művészeket, továbbá több államilag finanszírozott félévre lenne szükség. Az énekes kvalitás nem mindig derül ki egyértelműen a pubertás kor végeztével – most gyakorlatilag egy tizennyolc éves fiatal ekkor választ pályát –, és nem biztos, hogy a hangi adottságok ebben az életkorban már egyértelműek. Ha valaki mondjuk csembaló szakon, esetleg karvezetőin kezdi meg a tanulmányait, de az időközben megjelenő énekesi vénája komoly pályaív befutására predesztinálja, akkor elölről kell kezdenie a felvételiket, de a tanulmányainak már nincs kifutási ideje. A művészképzés az oktatási területnek speciális, érzékeny része, amelynek felmerülő kérdéseire, például a magasabb minőség elérésére a bolognai rendszer, mint a felsőoktatási képzés sablonja jelenleg nem nyújt megnyugtató választ. A magasabb minőség csak igen ritkán érhető el öt év alatt.

Milyen indíttatásból pályázott a Budapesti Operettszínház főigazgatói posztjára?

Kevesen tudják rólam, hogy – főleg a pályám elején – viszonylag sokszor felléptem operettekben és daljátékokban, elsősorban Kolozsváron, de Győrött és az Operettszínházban is. Halasi Imre igazgatása idején sorozatban énekeltem Szu-Csongot A mosoly országából, és a Szegedi Szabadtéri bemutatóján a később az Operettszínházban futó Cigányszerelem Józsi cigányprímását is rám bízták. De említhetném Szinetár Miklós rendezésében a nemrég bemutatott A cigánybáró Barinkayjának szerepét is, amelyet mind a premieren, mind az azt követő előadásokon szintén én formáltam meg az Erkel Színházban. Mindemellett számos gálán énekeltem operettrészleteket itthon és külföldön egyaránt. Tapasztalataimból fakadóan határozott elképzeléssel rendelkezem arról, hogy egy állami dotációjú nemzeti kulturális csúcsintézményben hogyan lehetne, illetve hogyan kell magasabb művészi színvonalon művelni nemzeti örökségünk gyöngyszemét, az operettet. Olyan dalszínházat képzelek el, amelyben helyet kap minden érték, amely nemzeti kultúránk részét képezi. A már jelenlévő musicalekben is ugyanúgy, mint az operettekben a „nagy öregek” mellett magasan képzett, tehetséges fiatal énekes-színészeket és táncművészeket kívánok foglalkoztatni. Bízom abban, hogy személyem, életművem, elismeréseim hívószóként hatnak majd arra vonatkozóan, hogy a fiatal tehetségek jövőképet lássanak a műfajban. Művésztanárként felelősségemnek érzem a tehetséggondozást is, és lehetőséget akarok nyújtani a pályakezdő magyar művészeknek a szülőföldjükön való érvényesülésre. Az Operaház csak igen kis mértékben veszi igénybe kreatív művészi energiáimat. Már egy ciklussal korábban is éreztem magamban elhivatottságot az operett műfajának minőségi megjobbítására, de most látok igazán lehetőséget arra, hogy a fenti célok megvalósítása érdekében elkötelezzem magam.

Énekesi pályája, egyetemi oktatói tevékenysége mellett jelentős szerepet vállal a hazai művészeti közélet formálásban is. 2013-tól a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, 2017-től elnökségi tagja, betöltötte a Határon Túli Bizottság elnöki, valamint a Nemzetközi és Határon Túli Bizottság társelnöki posztját is. Mi inspirálja arra, hogy tapasztalataival formálja a hazai művészeti életet?

Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak hallgatnunk kell belső hangjainkra, és érdemes megszívlelnünk a gondviseléstől kapott lehetőségeinket. Miután művészként embertársaimat szolgálom, közéleti személyiségként azt igyekszem fölmérni, hogy milyen módon segíthetem művésztársaimat és a magyar művészetet, hiszen az aktív közéleti jelenlét is egyfajta szolgálat. Az elnökségi tagság egy megkeresés és javaslat alapján talált meg, és miután megtudtam, hogy jelölést kaptam, elgondolkodtam, hogy hogyan tudnék hasznossá válni ebben a feladatkörben. Viszonylag kevés idő telt el még az elnökségi tagságot illetően a tevékenységemből. Úgy látom, hogy jelenleg a helyzetek és a lehetőségek felmérésének, valamint az elkövetkezendő évek hosszú távú céljai megfogalmazásának időszakában járunk. Fontosnak tartom, hogy távolabbra és magasabbra tekintsünk, mint a biztos középszer, hiszen ennek elérése a művészetben viszonylag harc- és akadálymentes. Én többet szeretnék ennél. Tapasztalatom szerint a Kárpát-medencében átlagon felüli az egy négyzetkilométerre eső, kivételesen tehetséges művészek létszáma. Kevés helye van a világnak, ahol ilyen sok kiváló alkotó és előadó terem. Mindazoknak – természetesen magam is beleértve –, akik döntési lehetőség közelébe kerülnek, kötelességük és felelősségük, hogy a rájuk bízott feladatok hatékony megvalósításán keresztül még gazdagabbá és termékenyebbé tegyék a művészeti életet. Az előadóművészet és az ehhez kapcsolódó felsőoktatás sokkal több esélyt nyújt számunkra, mint amelyek eddig kiaknázásra kerültek. Nem akkor leszünk világszínvonalúak, ha nemzetközivé válunk, hanem akkor, ha magas nívón képviseljük nemzeti mivoltunkat az egyetemességben. Rendkívül erős nemzeti értékekkel bírunk, amelyeknek a művészeti életben és a művészeti felsőoktatásban való megjelenését hangsúlyosabbá kell tennünk. Ezt küldetésnek tekintem.

Borítókép: Kiss B. Atilla Kossuth- és Liszt-díjas tenor operaénekes, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja az Operaházban 2014. július 15-én

MTI Fotó: Máthé Zoltán