Savanyú a Dzsudzsák, de azért a miénk

Ő a Gera utáni időszak kiválasztottja. Jobb híján. Nincs más. Így aztán vele példálózunk, őt figyeljük, a kisgyerekek olyanok akarnak lenni, mint ő (erre még visszatérünk), és ő folyik a médiumokból. Szépen fésülik a haját, így a „celebritás mutató” is eléri a kívánt szintet. Balázs alakítható, abszolút kompatibilis eleme a magyar futballabszurdnak, ami arról szól, hogy egy olyan világba képzeljük magunkat, ahol focinknak van respektje, legjobbjainkat a Real Madrid-Barcelona kettős ostromolja, a fiatal tehetségek gyártósoron érkeznek, a stadionok tömve vannak, a hó pedig piros.

Egyébként nincs baj a Dzsudzsákkal, egészen jó kis focista (és ahogy a románoknak bevágta azt a szabadot...). Ahogyan a felhajtással sincs baj, aki eszi a showt (sót), egye. Egy dologgal viszont komoly baj van. Ő pillanatnyilag a hazai futballista példakép, a gyerekek, a fiatal focisták többségében rá akarnak hasonlítani. De érdemes lenne egyszer azon elgondolkodni, milyen üzenetet sugároz Dzsudzsák és az ő pályafutása nekik. Hogy dolgozzanak sokat, szakadjanak meg? Nem számít a pénz? A tehetség elég, a külsőségek másodlagosak? Megalkuvást, vagy harcosságot sugall?

Savanyú a Dzsudzsák, egyre savanyúbb, már megszoktuk az elmúlt évek alatt, nincs mit tenni. Azért szeretjük, és még jó ideig élni fog a kultusza, főleg, ha a románoknak esetleg megint betalál... Azonban nagyon jó lenne, ha a következő kiemelt Magyar Futballista nem követné a példáját, és le is tenne valamit a nemzetközi futballasztalra.