A csúcson nem kell abbahagyni

Ha valaki szereti, és kiélvezi az élet minden pillanatát, az az ember valamit nagyon jól csinál - és bizony ő az, akitől lehet (és kell) is tanulni, amikor körülöttünk egyre több ember küzd depresszióval és pánikbetegséggel. Pribék István élete sokak számára lehet követendő példa, de ha bátortalanok vagyunk, akkor elég csak álmodozva olvasni az életéről.

István 2010-ben ismerkedett meg a kettlebellel, ami annyira megtetszett neki, hogy 2011-ben edzői vizsgát tett, és azóta már oktatja is a "golyós-súlyzós edzést".

- A munkahelyemen egyre többször elkalandoztam, az edzés körül forgott minden gondolatom, és éreztem, hogy lépnem kell. A fővárosban éltem, informatikusként dolgoztam, négy éven keresztül ingáztam Fehérvár és Veszprém között, mindkét városban edzéseket is tartottam, és egyre inkább azt éreztem, hogy nincs időm magamra, úgyhogy felmondtam - meséli István.

Elképzelte, hogy meghódítja a hegyet

- István folyamatosan képezi magát mind edzőként, mind magánemberként. Hétvégenként egyetemre jár, műszaki menedzsernek tanul, emellett sokat olvas, főleg önfejlesztő könyveket, blogokat. Szeret túrázni, kirándulni, imád jókat enni, kedveli a finom borokat, és ahogy ő fogalmaz, a Balaton-felvidéket sosem tudná itt hagyni. Összetartó közösséget alkotnak az edzőtársaival, rendszeresen jótékonykodnak, kórházak gyermekosztályait támogatják. Folyamatosan új célokat tűz ki maga elé, a megvalósításhoz az agykontrollt alkalmazza, egy-egy célkitűzést sokszor és egyre részletesebben vizualizál maga előtt.

Így képzelte el magának azt is, hogy a Kilimandzsáró tetején áll. Ez nagy álma volt, és valóra is vált.

- Három-négy évvel ezelőtt láttam egy videót arról, hogy két újságíró belevágott, és megmászta a hegyet. Nagyon megtetszett a dolog, és már akkor elhatároztam, hogy ezt egyszer én is megcsinálom. Mindig akadtak barátok, akik mondták, hogy persze, menjünk, de komolyabban sosem fogtunk bele a tervezésbe, felkészülésbe. Így végül elhatároztam, hogy egyedül megyek. Októberben pedig úgy döntöttem, most jött el az idő. Az út valamiért évről évre egyre drágább lett, úgyhogy gyorsan le is foglaltam, mielőtt tovább drágult volna. Innen már nem volt visszaút. Először a felszerelésekről gyűjtöttem be a hasznos infókat, blogokról vadásztam, hogy mire lesz szükségem.

Elkezdtem a testemet is felkészíteni, súlymellényben túráztam a Gulya-dombon, és próbáltam a tüdőmet is egyre tudatosabban felkészíteni az oxigénhiányos környezetre. Nem féltem, pedig életemben nem aludtam még korábban sátorban vagy a természetben.

A kalandos utazás után engem már csak a hegymászás érdekelt. Bár az indulás előtti napon még eljutottam egy kávéültetvényre, ami kávé-sznobként hatalmas élmény volt, illetve a Materuni-vízesést is láthattam, ami Tanzánia második legnagyobb vízesése, kóstoltam banánsört is, ez viszont inkább borzasztó volt, mint finom. Ekkor még 33 Celsius-fokban sütkéreztünk, a túránk harmadik éjjelén viszont már megfagyott a víz a tányéromban, és az orkánerejű szél sem segített a hőérzeten. Összesen négy napig tartott az út a hegycsúcs felé, és másfél napig vissza.

Öregembernek érezte magát

- Tíz magyar túrázóval és egy túravezetővel vágtunk neki a csúcsnak, minket körülbelül 40-en kísértek, köztük táskahordó serpák, egy szakács, két felszolgáló, négy túravezető, biztonsági ember stb. Érdekesség, hogy az ötnapos, embert próbáló útért a túravezetők 150 dollárt, míg a csomagokat cipelők öt dollárt kapnak fizetségként. Összesen nyolc út vezet a csúcsra, a mi túránk a Machame-kaputól indult, ami 1840 méter magasan található, a bejárattól a kijáratig 62 km hosszú Whiskey-útvonalon haladtunk. Vasárnap reggel, egy kiadós evés után indultunk.

Az első három nap nem volt különösebben nehéz, de ahogy haladtunk felfelé, egyre többen küzdöttünk az oxigénhiány okozta fejfájással, illetve volt, akinek az orra is vérzett. A csúcstámadás előtt 3 óra alvás szerepelt a tervben, de az erős szél dobálta a sátrat, így szinte semmit nem pihentünk. Szerdán éjfélkor indultunk, fejlámpákkal, lépésenként haladtunk 4620 méterről, a Barafu-táborból. Innen hat kilométer volt az út felfelé, amit csütörtök reggel 7.15-re sikerült teljesíteni. Azt mondják, 5000 méternél öt liter folyadékra van szükség naponta, én csak forró vizet kértem mindig a teámhoz, hogy valami melegítsen legalább belülről.

Körülbelül 5300 méter magasságban kezdtem el komolyan szenvedi a szédüléstől, a fejfájástól és a hányingertől. Úgy éreztem magam, mint aki soha nem sportolt, mint egy lerobbant öregember. Olyan érzés volt, mint akinek a mellkasára álltak, és nem kap levegőt. Próbáltam az orromon át lélegezni, de szinte az is befagyott. Ehhez jött még a szédülés és az álmosság. Ha lehunytam a szemem egy pillanatra, elaludtam menet közben, ez pedig feltartotta a sort, az erős szél szinte dobált, mindenki kapaszkodott a túrabotjába.

Itt már nem éreztem erőt magamban, hogy feljussak, szinte feladtam az álmomat. Úgy gondoltam, hogy az 5745 méteren lévő Stella Pointig valahogy kibírom, akkor már kapok oklevelet. Ebben a táborban ért minket a napfelkelte, ami leírhatatlan volt, talán ez adta meg a motivációt, hogy folytassam. Bevettem egy koffeintablettát és az energiazselét.

Napfelkelte a Stella Pointnál

Vulkáni hamuban sétáltak

Ezen a szinten a szervezet már csak a túlélésre spórol, tartalékolja az energiát, István itt már a hátizsákot is leadta a serpáknak. Innen már "csak" 150 méterre volt a csúcstól, és ezen a ponton komoly tömegek találkoznak, itt érnek össze a túraútvonalak.

- Az 5895 méterig vezető útra szinte alig emlékszem a kimerültségtől és a szédüléstől, küzdöttem a hányingerrel. Csodálatos volt, amikor felértem, leírhatatlan, de mégis ürességet éreztem legbelül. Önkívületi állapotban voltam, és hiába teljesült az álmom, itt még nem fogtam fel a rosszullét miatt.

Megkönnyebbültem, megkönnyeztem a teljesítményemet, készítettem néhány fotót, de gondolkodni nem tudtam. El is indultunk lefelé. Ez a menet igencsak megterheli a térdet, az út végig csúszott, vulkáni hamuban sétáltunk, több helyen kellett mászni. Aznap 3950 méterig ereszkedtünk vissza, a táborban nem voltak gondok az alvással. Másnap 1640 méterig, a Mweka-kapuig lesétáltunk, ahol már újra láttuk az élet jeleit.

Míg fent a holdbéli táj látszott, ezen a szinten zöld növények tarkították a vidéket, de csíkos hátú egerekkel és madarakkal is találkoztunk.

Hetekkel később úgy véli, belevágna még egyszer, az adrenalin motiválja, szereti feszegetni a saját határait, kilépni a komfortzónájából. Vallja, hogy a fejlődést, önfejlesztést soha nem szabad abbahagyni.

"Ha teljesítjük egy nagy álmunkat, jöhetnek az újabb, még nagyobb célok, akkor is, ha azt érezzük, hogy a csúcson vagyunk!"

István is így tesz, bár idén marad az osztrák Alpoknál és a Tátránál, de egy újabb tandemugrásra is készül, illetve a búvárkodás gondolatával is kacérkodik.