Keresztény hősök arattak győzelmet a szultáni haderő felett

Az oszmánok 1456. június 4-én, 563 éve támadást indítottak az ország ellen – emlékezik az Origo.

Jeki Gabriella cikkében olvasható, hogy az új török szultán, II. Mehmed, uralkodása harmadik évében, 1453-ban elfoglalta Bizáncot, ezzel méltó fővárost adott hatalmas birodalmának, és megszilárdította európai helyzetét. Miután a bizánci császárok utódjának tekintette magát, Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává akarta fejleszteni birodalmát. Először a Magyarország kulcsának számító Nándorfehérvár elfoglalására készült.

A feladat nem volt kisebb, mint hogy a magyarok feltartóztassák a török terjeszkedést. Kapisztrán János, ferences rendi szerzetes magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi János pedig zsoldosserege élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére.

„Négyszázezernél több katonát, rengeteg hadigépet szállított hajón a vár alá. Addig egyetlen várat sem ostromoltak ilyen nagy előkészülettel.„

(Thuróczi János a szultán seregéről)

Már 1454-ben elkezdtek felkészülni a támadásra

A 15. században II. Mehmed egy hatalmas birodalom közigazgatását rendezte. Abszolút uralkodóként Európa és Ázsia legnagyobb hatalmára törekedett. Megerősítette hadseregét, amelynek létszámát mintegy 40-45 ezer szpáhira, 8-10 ezer janicsárra és 60-70 ezer egyéb, többségében irreguláris harcosra becsülhetjük.

Közben az 1454-es regensburgi birodalmi gyűlés 200 ezer rajnai forint segélyt szavazott meg Magyarországnak a várható török támadás elhárítására, és még önkénteseket is ígért. A pénzt végül nem sikerült összegyűjteni, és

a legtöbb segély sem érkezett meg, pedig látszólag megmozdult minden európai állam, pénzt és katonaságot ígértek.

Egy évvel később a rendi országgyűlés minden száz porta után négy lovast és két gyalogost, a bárók, a főpapok és nemesek személyes hadba vonulását ígérte.

Megerősítették Hunyadi Jánost a főkapitányi tisztségében, de mégis sokan távol maradtak a harctól.

A bárók közül szinte egyedül ő vette komolyan a kötelességét (a magyar uralkodó osztály nagy többsége szinte teljesen kimaradt), és 1456-ban már 10 ezer jól felszerelt lovas kiállítását vállalta, ami mellé anyagi segítséget is garantált a király és Brankovics György seregeinek fenntartásához.

Óriási létszámú oszmán sereg közeledett

A szultán 1456. május elején indult a hatalmas oszmán birodalom központjából, Bizáncból Nándorfehérvár elfoglalására. A korabeli krónikák a seregét mintegy 300 000 fősre becsülték, ami mai szemmel nézve erős túlzásnak bizonyul, ám

a nagyobb harcértékű katonák körülbelül 60-70 ezer fős valódi létszáma is elég tekintélyesnek minősül.

A sereghez nagy számban csatlakoztak portyázó lovascsapatok, amelyeket felderítésre, zsákmányolásra és az ellenség területének pusztítására alkalmaztak.

Az oszmán haddal jelentős létszámú állathajcsár, szekeresek és rabszolgák csoportja is érkezett. II. Mehmed július 3-án ért a vár alá, és másnap megkezdte az „égig érő tornyokkal” bíró, erős vár lövetését.

Nem volt könnyű dolga, de mindent bevetett: huszonhét hatalmas ostromágyú (az oszmánok Üszkübben fegyvergyártó műhelyeket telepítettek, ahol a Bizáncban zsákmányolt harangokból öntötték az ágyúkat), hét nagy mozsár, valamint több száz kisebb ágyú és számos hadigép ontotta a tüzet éjjel-nappal a várra.

Az oszmán sereg közben a Duna jobb partján állomásozott, a vízi út és a bal part biztosítását pedig a 200 hajóból álló flottája végezte.

Nándorfehérvár stratégiai fontosságot képviselt

A Duna és a Száva összefolyásánál épült vár a 15. században az ország kapujának számított, amely 1427-ben került a Magyar Királysághoz, amikor Lazarevics István szerb fejedelem átadta Zsigmond császárnak.

Stratégiai jelentőségét több tényező együttese adta: egyrészt a Duna volt a Buda és Bécs felé vezető legfontosabb vízi út, a Száva pedig a déli határvidéken biztosított mozgásszabadságot. Néhány kilométerrel feljebb a Tisza torkolata nyitott utat az ország keleti vidékei felé.

Itt keresztezték egymást a legfontosabb kereskedelmi utak is, közöttük a Duna mellett vezető egykori római hadi út is. Helyi stratégiai szerepe miatt védelmi rendszerét folyamatosan korszerűsítették.

A város azon szögletben fekszik, ahol a Dunába ömlik a Száva; északról a Duna, nyugatról pedig a Száva mossa. A vár a hegyen terül el, a természettől is, de mesterségesen is nagyon meg van erősítve a hegy lábáig; a város mindkét folyó partján helyezkedik; a folyók felől erős fal védi, a szárazföld felől kétszeres sánc, árok és falak védelmezik

– írta le Nándorfehérvárt Antonio Bonfini, Hunyadi Mátyás történetírója.

Folyamatosan erősítették meg a várat

Miközben júniusban egyre gyakrabban érkeztek a hírek a közeledő török hadról, Hunyadi János Szegeden gyülekeztette a seregét, és sürgető leveleket küldött az országba a fegyveresek mozgósítása érdekében.

Különösképp számított a fegyelmezett erdélyi szászokra a harc során, mert jól tudta, hogy a király fegyverbe szólító parancsa süket fülekre talál az országban

A felderítési adatokból ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a szultán Nándorfehérvár elfoglalását tűzte ki céljául.

Hunyadi János meglévő erőit a török bevonulás megakadályozására kívánta bevetni, és még a főerők megérkezése előtt szeretett volna eljutni a Morava folyó torkolatához.

Közben folytatódott a nándorfehérvári vár megerősítése: Hunyadi utasította Geszthi János macsói albánt a vár parancsnokságának átvételére, aki azonban elzárkózott, így

az ostrom idején a báró sógora, Szilágyi Mihály maradt a vár élén,

akit Országh Mihály és a spanyol Juan Bastida alparancsnokok segítettek.

Komoly próbatétel előtt álltak a védők

Hunyadi Jánost erős kétségek gyötörték a rendelkezésre álló fegyveresek csekély száma miatt, és minden lehetőséget megragadott a sereg létszámának növelése érdekében. Szerencsére Kapisztrán János már hónapok óta toborozta lelkes keresztes seregét, ami bár nagyrészt képzetlen katonákból állt, mégis nagy segítséget jelentett, amikor július 2-án megérkezett a várhoz.

A két nap múlva kezdődő várostrom komoly próbatétel elé állította a védőket, ám a vár föltöltött raktárai hosszú ostromot jósoltak.

Az oszmánok tábort, utakat, sáncokat építettek, árkokat ástak és temettek be.

Miközben előreszállították az ostromgépeket a védők ágyúinak és puskáinak tüzével kellett számolniuk.

A magyarok egy-egy erős csapata gyakran kirohant az erődből, és meglepte a műszaki munkákkal elfoglalt ellenséget, amivel nagy pusztítást végeztek. Közben a kívülről érkező felmentő sereg támadásai is veszélyt jelentettek az ostromlókra.

Csak ravasz csellel sikerült a kereszteseket is bevonni a harcba

Hunyadi János június 25-től Kevinnél táborozott, és közben többször összecsapott az oszmán előőrsökkel. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot Szilágyival, aki beszámolt a törökök tevékenységéről.

Az oszmán hajóhad bevonulását azonban nem tudta megakadályozni, így szalánkeméni táborába vonult. Látta és tapasztalta, hogy

serege nem elég erős ahhoz, hogy nyílt összecsapást vállaljon a törökökkel.

Helyzetét nehezítette, hogy a várt erősítés nem érkezett meg, és bár a lelkes keresztesek folyamatosan özönlöttek a táborba, ők azonban csak Kapisztrán Jánostól voltak hajlandóak elfogadni a parancsot.

Hunyadi János így megegyezett a ferences rendi szerzetessel, akik ezután a katonák útmutatása szerint, ám az atyák vezetésével gyakorlatoztak és harcoltak.

A védők kezdték feladni a harcot

Közben Nándorfehérvárnál a török ágyúk hamarosan óriási réseket ütöttek a korszak követelményeinek megfelelően épült, vékony falakkal és magas tornyokkal megépített vár falán, aminek következtében leomlott az egyik hatalmas torony.

A szultán a Konstantinápolynál szerzett tapasztalatok nyomán a várvívás első napjaiban mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól.

Szilágyi Mihály védői körében ezzel egyidejűleg járvány pusztított és tizedelte meg a katonák sorát,

miközben a kapitánynak a legóvatosabb becslések szerint is többszörös túlerővel kellett szembenéznie.

II. Mehmed célja a hatalmas ostrommal a vár falainak teljes lerombolása volt, hogy ezt követően a csata már szinte nyílt terepen folytatódhasson.

Bár a nándorfehérvári magyar, cseh és szerb katonák mintegy ötezres serege hősiesen védte a várat, mégis úgy tűnt, hogy segítség nélkül az erődítmény hamarosan török kézre jut.

A diadal győzteseiért szólnak délben a harangok

Hunyadi János azonban 12 ezer reguláris és a 25-30 ezer keresztesből álló seregével gyorsan közeledett.

A magyar felmentő sereg első feladata azonban a mintegy 200 összeláncolt török hajóból álló dunai hajózár áttörése volt.

Július 14-én megnyílt az út a felmentő sereg előtt, ami elhozta a csata fordulópontját. A kiéhezett helyőrségnek élelmet szállítottak, majd Hunyadi János kettő részre osztotta a katonáit: a keresztesek Kapisztrán János vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez.

Július 20-án elhallgattak az ágyúk, és mindkét tábor a mindent eldöntő, végső összecsapásra készült. Másnap magyar és török egyaránt emberfeletti bátorsággal harcolt, és a kimerült várvédők nehezen jutottak egyezségre arról, hogy folytatják-e az ellenállást.

Éjfél után a harc már a vár külső falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott, aminek kitűzéséért a szultán pasaságot és kincseket ígért harcosainak.

Ekkor vitte végbe hőstettét az azóta az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált Dugovics Titusz, aki

rávetette magát a próféta zöld lobogójával a magasba mászó janicsárra és zászlóstól együtt magával rántotta a mélybe.

Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, az oszmán sereg színe-java elesett vagy megsebesült.

Július 22-én reggelre az utolsó hódítót is kiszorították Nándorfehérvárról. Egyes történelmi források szerint a győzelem emlékére rendelte el a pápa, hogy ezentúl minden délben konduljanak meg a harangok.

Borítókép: wikipedia.hu