Kilencvennyolc láncszem - Papp István három hónapig volt az emberrablók fogságában

- A régi Papp Pista beszél önökhöz, gondolom, hallatszik a hangomon, nem igaz? - kezdi vidáman István. A médiadömping sem viseli meg, mondja, sőt, talán segít is a történtek lelki feldolgozásában, hogy naponta több interjút ad.

- Nem érzem magam száz százalékosnak, de sosem remegtem, nem voltak rémálmaim. Az elrablóim nem kínoztak meg. Lelkileg persze az embernek nem mindegy, hogy fogságban van- e vagy sem, de nem történt olyan, ami úgy meggyötört volna, hogy most ne tudnám magamat adni. Ehhez lehet, alkat is kell, életösztön, túlélési képesség és egy jó adag szerencse.

Amikor egy korábbi misszió során Nepálban volt, készíttetett egy horoszkópot a királyi csillagásszal. Ez tartotta benne a reményt: hosszabb élete lesz.

- Ma is ott áll bekeretezve a falon - mutatja Papp. - Ez idáig bejött, amit mondott a csillagász, s így hittem benne, az is igaz, hogy több, mint nyolcvan évet élek, nem pedig ötvenötöt. Volt egy olyan időszak, amikor a rablók negyven napig nem adtak hírt rólam az ENSZ felé. Tudtam, hogy ilyenkor már elkönyvelik: nem vagyok, mert nincs, aki megszólaljon.

Miközben idehaza az országos sajtó már hetek, hónapok óta hallgatott, a háttérben folytak a tárgyalások.

- Három hónapig együtt voltam velük, és azért ez olyan, mint egy házasság. Akklimatizálódtam, felvettem a ritmust. Ráadásul közös volt a célunk. Én is azt akartam, hogy megkapják, amit akarnak, hiszen akkor elengednek. Arról, mit kérnek értem, velem nem tárgyaltak, de azt megértettem, gondolkoztak rajta, ha készpénzt nem adnak, jó nekik más, amit pénzzé tudnak tenni. Például feltöltött SIM-kártyák. Eredetileg 1 millió dollárra taksálták az értékemet, s én folyamatosan próbáltam őket meggyőzni, hogy rossz lóra tettek. Tudtam, hogy hosszú játék lesz, hiszen az ENSZ alapelve, hogy nem fizet. Ilyenkor a kifárasztás a cél, eltalálni azt az egyensúlyt, ami mindkét félnek megfelel. Minél jobban le kell faragni a követelést, de nem túlságosan, hiszen akkor én faragok rá. Egy idő után nem is az ENSZ-szel, hanem egy közvetítő útján a kormánnyal tárgyaltak, arabul, így azt nem tudtam követni. A mai napig nem sejtem, mi lett a végeredmény. Azt mondták, „ne kérdezz semmit, ez a szudáni kormány ajándéka”.

Az első hírek szerint a fegyveresek a „moasszir” nevű piramisjátékon elúszott pénzüket akarják.

- Úgy gondolták, egy amerikaiért biztosan sokat fizetnek, és mivel én fehér vagyok, ez nekik azt jelentette, amerikai. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül engem vittek el, figyelhették a házunkat, csak éppen nem voltak elég körültekintőek. Lakott velem egy amerikai, csakhogy ő fekete volt, ezért békén hagyták. Nem azért lettem én a célpont, mert magyar vagyok.

Alacsony iskolai végzettségűek voltak, fogalmuk sem volt, mi az, hogy Magyarország, úgy hitték, az is Amerikában van. Számukra egyébként két elnök létezik, Obama, és a sajátjuk; ennyit tudnak a világról. A kommunikáció is nehézkes volt, a rablók az arabon kívül nem nagyon beszéltek más nyelvet.

- Két olyan volt köztük, aki törte a franciát, illetve egy kicsit az angolt. Ők ellenőrizték az ENSZ-el folytatott beszélgetéseimet. Egy idő után azért én is elsajátítottam valamennyire a nyelvüket, igyekeztem tanítgatni is, aki fogékony volt rá. Például elmagyaráztam, mi az oka, amikor egyszerre látjuk a napot és a holdat. Győzködtem őket arról, nem éri meg magyart elrabolni, és megígérték, nem is teszik többé, engem pedig végképp nem akarnak még egyszer magukkal hurcolni.

A 91 nap során a túszejtők időnként váltották egymást, volt, akit hazaengedtek a családjához egy időre, s addig más érkezett helyette.

- Némelyikük kedvesebb volt, jobb ételt adott, nem a mócsingos húst kaptam, hanem a soványabbat. Eleinte nem kötöztek meg egyáltalán, szabadon jártam-keltem köztük, csak szólnom kellett, hová akarok menni, és mehettem. Öt kis teve születésének voltam szemtanúja, s később gyakran engedtek oda hozzájuk, simogattam őket, beszélgethettem velük. Amíg meg nem erősödtek annyira, hogy a csordával vonuljanak, ők voltak a társaim, barátaim. A tevék egyébként a szállítás és tejforrás mellett védelmi szerepet is elláttak, mivel éber állatok, rögtön jeleznek, ha valaki idegent észlelnek. Az első időkben engem öreg embernek tituláltak a rablók, Papának neveztek. Aztán, amikor meséltem magamról, elmondtam, hogy katona voltam, már jobban őriztek. Éjszakára, majd később nappalra is megkötöztek. Háromméteres, edzett acélból készült, egyenként 4 centi hosszú, összesen 98 szemből álló lánc volt. A lakatot viszont gyakran én nyithattam, zárhattam, kiválaszthattam, melyik lábamra szeretném tenni, ami az alvás szempontjából nem volt mindegy.

Bár nem érezte lehetetlennek a szökést, tudta, nem jutna messzire. Ráadásul nem egy helyben őrizték, mozgásban voltak.

- Eleinte minden második nap tovább mentünk, később, másfél hónap után nyolc-tíznaponta. A túszejtők nem érezték magukat biztonságban, féltek a szudáni kormány kommandósaitól, így a csádi határ környékére vittek, szerintem át is mehettünk egyszer-kétszer. Ismerték a terepet, vigyáztak, hogy ne hagyjanak nyomot maguk után. Mindig olyan helyen táboroztunk, ahol volt víznyerési lehetőség. Két helyen még én is lemehettem mosakodni, ruhát mosni, olyan közel volt a víz. Az utolsó három hétben viszont épp csak arra volt elég, hogy igyunk és ők a vallási szertartás miatt kezet-lábat mossanak, én nem fürödhettem. Esténként tábortüzet gyújtottak, köré gyűltek, s leginkább a még meg sem kapott pénzen osztozkodtak.

A környéket szúrós bozótos, fás, kisebb hegyekkel tarkított területnek írta le István. Éjszaka három-négy fokos hőmérsékletben kellett a szabad ég alatt aludnia, az egészségének megőrzéséről maga gondoskodott.

- Az elején tisztázták, ez üzlet: az én felelősségem, hogy karban tartsam magam, életben maradjak, ők ehhez a megfelelő ételt biztosítják, illetve a tevetejet, ami gyógyszernek is beillik.

Sokat gyalogoltak, és mivel Pappot egy szál papucsban hurcoltak el, az gyorsan kilyukadt a durva talajon. Helyette kapott tőlük másikat.

- Még meg is kérdezték, mekkora a lábam, én mondtam, úgy 42-43-as. Erre a bal lábamra hoztak egy 42-es, a jobbra pedig egy 43-as sárga papucsot. Nem volt könnyű benne a göröngyös talajon csúszkálva, a cuccaimmal együtt gyalogolni. A tőlük kapott takaróimba csomagolva vittem a tálamat és kanalamat, amit szintén ők faragtak nekem, valamint a hálóinget. Ez utóbbit is az elrablóimtól kaptam, akár azt az inget, amit akkor adtak, amikor az, amiben elhurcoltak, teljesen szétszakadt. Ebből egyébként tépéseket csináltam, amivel az ő sérüléseiket is bekötöztem. A koromnál fogva, és az ilyen kisebb jótékonykodásaim miatt szimpátiát ébreszthettem bennük.

Négy hithű muzulmán volt az elrablói között, ők rendszeresen, előírás szerint imádkoztak, a többiek annyira nem tartották be a szabályokat, csak úgy tettek, mintha.

- Tisztában voltak vele, pokolra jutnak, hiszen nem Allahnak tetsző dolog, amit művelnek. Idővel én is belekezdtem valami imafélébe, hogy lássák, nekem is van kihez. Két hónap után megkérdezték, biztos, hogy jófelé imádkozom? Mert nem akar senki segíteni. Akkor mondtam nekik, félig viccből, hogy szívesen áttérek az iszlámra, csak segítsenek. Örültek az ötletemnek, de rájöttek, túl sok mindent kéne megtanulnom, és lemondtak róla, hogy valaha jó muzulmán leszek.  

Az elrablói hangulatából következtetett, hol tart az egyezkedés. Ha jó kedvük volt, arra gondolt, előrelépés lehet, de ha a kormányt szidták (amit gyorsan megértett arabul is), sejtette, baj van.

- A Terrorelhárítási Központ emberei kétségtelenül kinn voltak, nyomást gyakoroltak, segítettek. Jól esett, hogy amikor az ENSZ-el felvették a kapcsolatot az elrablóim, a telefonbeszélgetések háttéréből kihallottam, hogy megszólalnak magyarul is Valaki azt mondta: „Pista, tarts ki!”

Naptár és ítélet

Papp István egy idő után megpróbálta követni a napok múlását, igyekezett lejegyezni  legalább néhány betűvel, szóval a vele történteket.

Fogvatartói eleinte gyanúsnak tartották ezt, ezért mindig megnézték, mit ír, de miután meggyőződtek arról, hogy nem térképet készít a táborhelyről egy esetleges szabadítóakció érdekében, hagyták,  írjon amit akar. Jobb híján ehhez összeszedte az eldobott cigarettásdobozokat, az újságpapírt. Ezeket a jegyzeteket aztán haza tudta hozni, s megmutatta nekünk. Láttuk  azt a  papírlapot is, amit megjátszott kivégzésére írtak, majd téptek szét a feje felett. Papp István szerint  a többször megismételt  színjátékkal talán azt akarták elérni, hogy  amikor legközelebb telefonon érintkezik a szudániakkal vagy a magyar terrorelhárítókkal, hasson rájuk, könyörögjön, s így a túszejtők jobb alkupozícióba kerülnek és hozzájutnak a váltságdíjhoz.  

Szerintem...

Hallom, szenzációként tálalja a bulvársajtó, ők tudják, mennyi pénzt (egymillió dollárt) kértek az emberrablók. Semmivel sem okosabbak,   mint mi.  Aki valamit  ért a témához, tudja (legalább két hónapja megírtuk), hogy fizetni kell (ha nem is készpénzben), de ezt soha nem ismeri be senki, mert nem teheti: a hivatalos állásfoglalásnak  muszáj cáfolnia  az ilyen híresztelést. Egyszerűen azért, mert máskülönben  tele lenne minden szudáni bokor elrabolt békefenntartóval.   Így is nagy a túszejtés kockázata,  a 26 ezer szudáni ENSZ-es jelenléte  komoly csábítást jelent a nincsteleneknek.   De  nem a váltságdíj léte és mértéke a fontos, hanem a tény: a baracskai férfi tudja, vissza kell térnie, ha nem is Szudánba, de valamelyik más misszióba.   Értem a döntést. Én Csecsenföld után fogadtam meg,  soha nem megyek távolabbra háromszáz méternél  a fehérvári  Országalmától. Aztán rájöttem, ha így teszek, örökké rettegni fogok. Ezért kértem Szenczy Sanyit, vigyen magával,  mindegy hová, csak veszélyes legyen.  Aztán ez gyógyított meg.     

Tihanyi Tamás jegyzete

Támadások

1994: A magyar kirendeltség vezetőjét és feleségét támadták meg Teheránban, Nagy József diplomata később, felesége a helyszínen meghalt.

1996: Repülőgépeltérítés során életét veszítette Annus Antal kenyai magyar nagykövet. A gépnek elfogyott a kerozinja és a tengerbe zuhant.

1997: Dunajszky Gábor és Oláh István segélymunkásokat csecsen fegyveresek kilenc hónapig tartották fogságban.

1999: Szerbiában elraboltak egy holland televíziós riporternőt, vele együtt magyar operatőre is eltűnt.

2003: Irakban amerikai katonák egy ellenőrzőpontnál agyonlőtték Varga Balázs Péter győri fiatalt, aki sofőrként dolgozott. Ugyancsak amerikai katona lőtte le 2009-ben Bogdán Tibor sofőrt Bagdadban.