Örök kérdésünk a szabadság - Beszélgetés a Pozsonyban élő Tőzsér Árpád költővel a szlovákiai magyar irodalomról és Quasimodóról

- Ön október 6-án született, amely meglehetősen tragikus nap a magyar történelemben. Befolyásolta ez a dátum valamilyen értelemben az életét és a költészetét?

- A horoszkópom szerint a mérleg jegyében születtem, amelyet művészi, ugyanakkor elmélkedésre és pesszimizmusra fogékony hajlamok jellemeznek. Talán van is benne valami... Harmincéves koromig volt rám jellemző a borúlátás. Goethe szerint 20 és 30 éves kora között mindenki pesszimista. 20 éves koráig a szülői ház védi a fiatalembert, 30 felett viszont a saját családja jelenti az életörömöt, vagyis az immunitást a pesszimizmussal szemben. Első két kötetem bizonyítja, hogy abban a korban rám is hatottak a sötét színek, ám október 6-a nem a pesszimizmus szimbóluma az életemben.

- A pályázatra beküldött verse, a díjazott Esti dramolett nemrégiben íródhatott, mégis találunk benne keserű sorokat:  "...az embert / kiűzte a kertből az elárult Jóság"; "Csapnak ma arcunkba lét-virágok"; "Lehullt a rózsa, és lehull az ember, / tükörcserép közt műgyopárok".

- Valóban, egészen friss a vers, októberben megjelenő új kötetemben már szerepel is. A pesszimizmusa azonban nemcsak az enyém. Az Esti dramolett szavai Babitsra és Thomas Bernhardra utalnak. Babits Esti kérdés címmel írt annak idején egy gyönyörű verset, amelyben a természeti és a természetes elmúlásról van szó elsősorban. A dramolett pedig az osztrák író, Bernhard szóleleménye, kis terjedelmű drámát jelent. A vers pesszimizmusa talán éppen úgy Babitsé, Bernhardé, mint az enyém. Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy ez a finitizmus, világvég-elmélet, amely a vers motorja, a sajátom is, de azért egy kissé benne van a korban ez a világvégi hangulat.

- A Kettős ballada T. Á. nyakkendőjéről, a 67-es kórteremről és a szabadságról című verse ajánlásában írja, hogy a vers látható szabadság. Esterházy Péter pedig azt írja önről, hogy "...eljutott egy könnyű, elegáns versbeszédhez, amely mintha maga volna a szabadság". Hogyan áll tehát a szabadsággal?

- A szabadság  azt hiszem  a költő örök kérdése. A szabadság ideális állapot, annak ellenére, hogy nem lehetséges abszolút szabadság. A társadalomban élő ember azzal, hogy vállalja a közösséget, önként elfogad bizonyos korlátokat is. Mégis azt hirdetjük magunkról, hogy szabadok vagyunk. A forradalmak, a változások mindig erre a kérdésre vezethetők vissza. Egyetlen szelete van a társadalomnak, ahol elképzelhető a szabadság, és ez a költészet. De ez jellemző a különböző művészetekre is. A művészet privilégiuma az, hogy az alkotó hitelesen csinálhat bármit, amit esetleg más még gondolatban sem követhet el.

- Ön szlovákiai magyar írónak, költőnek tarja magát, vagy olyan kortárs magyar irodalmárnak, aki Szlovákiában, Pozsonyban él?

- Ez is örök vitatéma a szlovákiai magyar irodalmi körökben. Felvetették már néhányszor, hogy létezik-e szlovákiai magyar irodalom, vagy csak egyetemes magyar irodalom van és annak egy külön tartománya a szlovákiai magyar irodalom. Úgy gondolom, ahol a szlovákiai magyar irodalom intézményei működnek, ott beszélhetünk szlovákiai magyar irodalomról. De a szlovákiai magyar irodalmat mint olyant, nem lehet megfogalmazni, mert akkor kellene, hogy legyen egy sajátos szlovákiai magyar esztétikai rendszer, ami ugye abszurdum. Egyébként az ottani irodalmat semmi sem különbözteti meg a magyar irodalom egészétől. A hatvanas években, amikor a határokat szinte légmentesen lezárták, a szlovákiai magyar irodalom rákényszerült egyfajta belterjes irodalmi életre, közvetlen kapcsolat nem létezett a magyar írótársadalommal. Weöres Sándor A hallgatás tornya című válogatott verseskötetét például Párizson keresztül szereztük be. A rendszerváltozáskor aztán a határok megnyíltak. Ha valamit is ad magára az író, akkor ebből a szlovákiai magyar irodalmi gettóból már réges-régen kiszabadult és semmi sem különbözteti meg a budapesti, a szegedi, a debreceni, a kolozsvári vagy az újvidéki írótól. Az egységes magyar nyelv következtében csak egy magyar irodalomról beszélhetünk.
 
- Rendkívül feszült most a szlovák-magyar politikai helyzet. A szlovákiai nyelvtörvény hogyan befolyásolja az ottani magyar irodalom létét?

- Csak azután derül majd ki, ha bevezetik a törvényt. Két hónap múlva lép érvénybe, tehát nem tudom megjósolni, hogyan hat majd. Az irodalom mindenesetre nem akar részt venni a közéletben, a politikában, semmi gyakorlati haszna, eredménye nincs. A politikusok általában le sem fütyülik a költészetet. A közéleti költészetnek manapság nincs jövője. Az elképzelhető, hogy a nyelvtörvény korlátozhatja a megjelenést, vagy lesznek költők és írók, akik elhallgatnak véglegesen. De az irodalmi minőség nem változik meg.

- Hogyan fogadta a Quasimodo-emlékdíjat?

- Meglepett, de nincs ellenemre. Quasimodót úgy tartják nyilván, mint hermetista költőt, de paradox módon a második világháborútól meglehetősen közéleti költészetet is művelt. Közéleti hermetista költő volt, s mint ilyen, tőlem sincs távol. Az a fajta költői közéletiség, amely nem a politikai elkötelezettségben, hanem a versek nyelvezetében mutatkozik meg, követendő példa lehet számomra is.

Tőzsér Árpád 1935. október 6-án született Gömörpéterfalván. Komáromban járt gimnáziumba, majd 1960-ban a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán tanári szakos diplomát szerzett. Irodalmi lapok szerkesztőségében dolgozott, később a pozsonyi Comenius Tudományegyetem magyar tanszékének adjunktusa volt. Csaknem negyven könyve jelent meg, fele verseskötet, a másik fele esszék és tanulmányok. Tőzsér Árpád sokoldalú alkotó: költő, kritikus, műfordító, szerkesztő, újságíró, esszéíró. 1993-ban József Attila-díjat kapott, 1996-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjével tüntették ki. 2004-ben Kossuth-díjas lett. Második alkalommal járt Balatonfüreden. 

(Fotó: Gáspár Gábor)