Rend, színek, varázs - Nagy Béla munkássága művészettörténetünk része

Kint sütött a nap, s a fák lombjain átszűrődve mozgó foltokkal tarkította a zöld gyepet. Bent az izzó színekben égő, nagy színfoltokban vászonra rakott tájak szinte világítottak a félhomályban, fénnyel töltötték meg a szobákat. Vibrálók, nyugtalanok, örömet sugárzók ezek a tájak, újra alkotva, újjá varázsolva, a valóság elemeiből ismét felépítve.

Ritkán láthatók ezek a festmények. Pedig a kis bakonyi ház homályos szobáinak falát  ahol a művész lakik  a padlótól a mennyezetig borítják a festmények, egy élet munkái, több kiállításnyi anyag, amelyből egy találomra történő válogatással is színvonalas tárlat születne. Egy kiegyensúlyozott, egyenletes pálya eredményei, nincsenek félresikerült próbálkozások, törések, mert Nagy Béla pontosan tudta, mit akar, s mert mindvégig arra törekedett, hogy őszinte legyen művészete, s ez az őszinteség biztosította egy életen át pályája egyenletességét, s ez teremtette meg művészetének tisztaságát és hitelét.

Nagy Béla munkássága jól belesimul a magyar művészettörténet 20. századi vonalába, része a 20. századi magyar művészettörténetnek. Kezdeti útkereséseiben, törekvéseiben jól konvergál a magyar festészet stílustörekvéseivel. Nem a meghökkentőt, nem a mindenáron szokatlant kereste, úgy festett, úgy fest, ahogyan belőle fakadt, néha úgy érzem, szinte elragadtatásban, s olyan eszközökkel, amelyek a legjobb hagyományokra épülnek.

A nagy lehetőségek elkerülték. Nehéz időkben végezte a Képzőművészeti Főiskolát, akkor, amikor a művészetben a szocialista realizmus vált hivatalos irányzattá, és a sematizmus uralkodott. De szerencsére voltak kiváló tanárok, mint Bernáth Aurél és Kmetty János, kiváló művészek és pedagógusok, akik egész nemzedékeket neveltek.

Kmetty János azt emelte ki tanítványánál,hogy munkáiban rendet teremtett. Bernáth Aurél Nagy Béla képeinek színességét, gazdag színvilágát dicsérte. Égő színekből, odavetett foltokból, kontúrokból áll össze a táj, áll össze Nagy Béla világa, amelynek expresszivitása foglyul ejti a nézőt.

Expresszionisztikus képein a reflexiót állítja a középpontba. Belső intuíciója szerint a látványt tetszőlegesen átalakítja, de nem önkényesen, hanem egyrészt alávetve a festészet, a kolorit szabályainak, másrészt szigorú szerkezetet teremtve képein, amelyben a határozott kontúrok segítik. Ugyanezt érezni a nagy színfoltokban komponált erőteljes tájképein, s ezt az utóbbi időben született légies könnyedségű, vibráló, fuvallatszerű táj jelenésein.

Találó Horváth Lajos festőművész megjegyzése, amit Bakonykoppányban mondott ezen kései képek láttán: úgy érzem, szinte lefújhatnánk a vászonról ezeket a képeket, olyan könnyedek.

Nagy Béla 1950-ben fejezte be a főiskolát, s tanárként dolgozott Gyöngyösön. Kevés ideje és energiája maradt az alkotásra. 1981-ben nyugdíjba vonult, Bakonykoppányban vett egy kis házat, hogy itt az álmok valóra váljanak. Feleségével igazi azilummá alakították a kertet, valódi parkká, egy kis arborétummá varázsolva az udvart, ahol minden a nyugalmat, s az alkotást szolgálja. Attól kezdve különösen sokat dolgozik, még betegen is. A rend és a színek végigvonulnak művészetén.

Nagy Béla (képünkön feleségével) festőművész alkotásai
a legjobb hazai hagyományokra épülnek
Fotó: László Péter