A végső búcsú

Az évek folyamán feladtam a küzdelmet, elfogadtam olyannak, amilyen. 

Akkor négyéves kislányommal annyira vártuk az érkezését. A gyerekem akarta persze nagyon, nem én. Előre sejtettem ugyanis, hogy egyetlen csemetém minden szenvedélyes fogadkozása ellenére újabb kötelezettséget ró a nyakamba. 

És megérkezett névvel együtt, s onnantól fogva szigorúan magántulajdonná és komoly személyiséggé vált. Elpusztított jó néhány egeret a kertben, és sajnos madarakat is. 

Áldozatait büszkén elhelyezte a terasz lépcsőjén, aztán továbbállt. Nem várt sem szidást, sem dicséretet. Jó pár évvel ezelőtt szabályszerűen letört a fél farka. Sokkoló látvány volt. Amikor orvoshoz vittem, kifeszítette a kosár zárját és megszökött. 

Órákig kóboroltam a sötétben, hátha megtalálom, de nem jött. Másnap otthon volt, csonka cirkálóval. Ő maga gyógyítgatta a sebét, nekem nem hagyta. Így éltünk egymás mellett, mégis külön. Elvárta, hogy kiszolgáljam, mindennap megjelent a szokásos időpontban. 

Körülbelül két évvel ezelőtt kezdődött a leépülése. Egyre lassabban és nehezebben mozgott. Már nem futott elsőnek a kedvenc eledeléért, amikor hívtam. Talán a hallása is megromlott. Egy nap vércseppeket pötyögtetett a tálkájára. Az orrából jött. 

Kétségbeestem, hittem, mert akartam, hogy csak véletlen... De nem az volt. A dolog folyamatosan ismétlődött. Innentől fogva alapvetően megváltozott a kapcsolatunk. Hagyta, hogy simogassam, sőt, láthatóan igényelte a kényeztetést. 

Az utolsó időben már alig evett és ivott, csak bejött a szobába, amit azelőtt ritkán tett. Borzalmas hangokat adott ki éjjelente, s amikor felkeltem hozzá, nemcsak hagyta, hogy fejtől mancsig simogassam, de éreztem, hálás érte. Azt hiszem, akkor értett meg, s én is őt. 

Az állatorvos kimondta a verdiktet: nincs mentség. Mickó, a cirmos napok óta a kertünkben pihen örökre. A lányom szakadó esőben, szélviharban ásta meg a sírját. Tízéves kora óta, azaz kilenc éve először sírt. Negyedikes volt, amikor megfogadta, hogy bármi történik, nem enged utat a könnyeinek. 

Mickó azonban megrepesztette nála a kis- és nagykamasz kor tudatosan növesztett kérgeit, s könnyei az esőcseppekkel együtt hullottak. 

Ezért is hálás vagyok a cicánknak. Mert a lányomnak is meg kellett tanulnia elbúcsúzni. Már nehezen mondom ki, hogy nem szerettem Mickót, mert akkor miért szorul össze most is a torkom... És sírok is. Nem szégyellem. 

Még működik a megszokás, reggelente őt hívom elsőként, pedig régóta van két befogadott cicánk. De Mickó, a rangidős, nem jön többé. Nekem még tanulnom kell a búcsúzást. A végsőt.

(Fotó: archív)

Csatlakozzon közösségi portálunk, az   klubjához, s mesélje el Ön is érdekes történeteit, töltsön fel fotót kedvencéről, s vitassa meg a gondokat más állatbarátokkal.

Kedvencek a ház körül rovatunkba beérkezett fotókból készült képgaléria megtekintéséhez kattintson IDE.