Gyertyaszentelő Boldogasszony

Gyertyaszentelő ünnepe ősibb hagyomány, mint karácsony, a keleti egyházban fényes körmenetet tartottak ez alkalommal Jeruzsálemben. A nyugati egyházban is éppoly örömmel ünnepelték, mint húsvétot. 

A mózesi törvények szerint az anya elsőszülött fiúgyermekével köteles volt a szülés után negyven nappal a templomban megjelenni, ahol a papok által megtisztultnak nyilatkoztatván, gyermekét föl kellett ajánlja Isten szolgálatára. Majd ezután valamilyen áldozattal (egy esztendős báránnyal, egy pár galambbal) válthatta őt vissza. 

E napot a katolikus néphagyományban Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének nevezik. Ekkor ugyanis gyertyát szentelnek a templomokban és több helyen gyertyás körmenettel emlékeznek Jézus felajánlására. 

A gyertya ősi szimbóluma ugyanis Krisztusnak. Egyházi értelmezés szerint a viasz a Megváltó emberi természetére, halandóságára, lángja pedig istenségére utal - a gyertya miközben ég, meleget és fényt sugároz maga körül, s miközben önmagát emészti fel, másoknak szolgál. 

A gyertyához a szakrális hagyományban számos népszokás fűződik. Régebben nemigen volt parasztház, ahol ne lett volna szentelt gyertya. Gyakran vihar idején gyújtották meg, de égett a szülő asszony mellett is mindaddig, míg gyermekét meg nem keresztelték, s a beteg, a haldokló mellett is. 

A Dunántúlon, például a Bakonyalján szokás volt a szentmisén megszentelt gyertyából pár cseppet a kilincsre csepegtetni, hogy békesség legyen a házban. 

A Balaton menti falvakban és az Alföldön pedig gyakran a ház falába falazták a megszentelt gyertyát hasonló szakrális céllal. A gyertyaszentelés szertartását, mivel hétköznapra esik az ünnep, a katolikus egyházi szokások szerint a rákövetkező vasárnap (ezúttal január 8-án), vagy annak vigíliáján, szombaton este végzik el a katolikus templomokban.