Kíméletlen korkép

A széria első évada görbe tükröt tartott a magyar közélet és hétköznapok elé is. A rendszerváltozás óta sem nagyjátékfilm, sem tévésorozat nem adta vissza olyan hűen a hazai viszonyokat – legyen szó mutyizásról, lakásmaffiáról vagy urambátyám világról –, mint az Aranyélet első évada.

A napokban véget ért második széria többet vállalt, de kevesebbet fogott: a nyolc részben jóval többet akartak elmondani a készítők, mint amennyire a sorozat keretei lehetőséget adtak. A gyorsan pergő történetben akció akciót követett, a szereplők tetteinek motivációja és cselekedeteik következményeinek feldolgozása sajnos számos esetben homályban maradtak, nem könnyítve meg a nézőknek a látottak értelmezését.

A második évad, átlépve az első széria egyik vívmányán, nagyvonalúan kezelte a valóság és a fikció viszonyát is: akár a hallgatói önkormányzatok működését, akár az igazságszolgáltatás és a politika összefüggéseit tárgyaló jeleneteknél felszisszenhetett a néző, mondván, messze átlépték az alkotók a „még hihető" határát.

Az operatőri munka, a színészvezetés, a vágás és a zenék válogatása ismét professzionális, nem is beszélve a színészi játékról: Thuróczy Szabolcs, Ónodi Eszter és Anger Zsolt mellett a főszereplő Miklósi-család fiataljai, Döbrösi Laura és Olasz Renátó ezúttal is remekeltek, valamint a rendszerváltozás utáni ügyeskedők világát megidéző flashbackekben feltűnő fiatalok – például ifj. Vidnyánszky Attila, Kovács Tamás – is kitettek magukért.

Mindent egybevetve azt kell mondanunk, soha rosszabb hazai gyártású sorozatot.