Barátságos kis hüllő a gekkó

Háziállatként többféle fajt lehet gondozni, nevelni, ám az otthonokban a leggyakoribb a leopárdgekkó, amely nemcsak a kezdő, de a tapasztalt gazdik körében is kifejezetten népszerű. A gekkófélék Afrika, Közép-Ázsia, Dél-Európa, Ausztrália, Délkelet-Ázsia területein, sziklás sivatagokban, hegyekben, dzsungelekben, füves és városi területeken, szinte mindenütt megtalálhatók. Kifejezetten alkalmazkodók, viszonylag jól bírják az éhezést, és ami nem mellékes, az emberre teljesen ártalmatlanok. Otthoni tartásuk éppen ezért terjedt el mostanra. 

A kutatók több mint 2000 fajt különböztetnek meg, ám túlzás nélkül állítható, hogy közülük a leopárdgekkó a családok kedvence. Jellem­zően sárgás alapszínnel rendelkeznek, és sötétbarna foltos, helyenként csíkos mintázatuk van. A tenyésztés következtében ma már többféle színváltozatban is előfordulnak. 

A fiatal gekkók 7–10 cm hosszúak, a kifejlett nőstények általában ennek a kétszeresére nőnek, a hímek valamivel nagyobbra. Éjszaka aktívak, és a földön mozognak, ugyanis nincsenek tapadós lábujjaik, mint más gekkóknak, tehát nem tudnak a falon vagy az üvegen közlekedni. Viszont a kövön, sziklás falon felmásznak, és adott esetben váratlan ugrásokra is képesek. Ez inkább a vadászat idején fordul elő. De mire is vadászhat egy terráriumi leopárdgekkó? Rovarra, élő rovarra. Növényt ugyanis nem eszik, csakis élő és mozgó célpontra, tücsökre, szöcskére támad. A kisebb, fiatalabb példányoknak adhatunk lisztkukacot, viaszmoly- vagy gyászbogárlárvát, amit érdemes a kínálás előtt ásványianyag-tartalmú vitaminkészítménnyel megszórni, hogy a hüllő egészségét ezzel is óvjuk. Később a kifejlett példányok jó része már a rovart igényli, a miénk egyéves kora után már nem fogadta el a lisztkukacot. A tücsköt és szöcskét, esetleg sáskát viszont annál jobban, ezeket rendkívül türelmesen cserkészi be minden alkalommal, amikor megéhezik. Az a jó, ha mindig van rovar a terráriumban, hiszen így, amikor éhes, elindulhat beszerző körútra. Ennek hátránya a harsány tücsökzene, ami egy kisebb lakásban azért zavaró lehet. 

Ennek a hüllőnek már elegendő egy 60x30 centiméter alapterületű terrárium is, de soha sem baj, ha nagyobb. Ha többet tartunk, akkor lényeges, hogy csak egy hím legyen köztük, a konfliktusok elkerülése érdekében. A terráriumban mindenképpen legyen fából vagy kőből kialakított rejtekhely és egy vizesedény, ami segíti a vedlést, a párásítást, és amiből ihat is a gekkó. Napközben a terráriumban jó, ha van olyan hely, ahol 30 fok feletti a hőmérséklet, de a leghidegebb hely sem lehet hűvösebb, mint 26-28 fok. Éjszaka elegendő a szobahőmérséklet. A terrárium aljára a szaküzletekben kapható sivatagi homokot érdemes szórni, és szerencsés, ha néhány kő, kavics is kerül bele. 

Ha megfogjuk, mindig vigyázzunk a farkára, mert az sérülékeny, váratlan helyzetben pedig „eldobja” azt. Igaz, ez újra kinő, de többnyire már soha nem lesz olyan szép, mint előtte. Ha a kezünkhöz szeretnénk szoktatni, akkor inkább nyújtsuk be a tenyerünket, és hagyjuk, hogy rámásszon. Nem kell félni, nem harap. Idővel így alakulhat ki a kölcsönös bizalom, és így lehet hosszú évekig otthonunk kis kedvence a leopárdgekkó.