Vallomás Batsányi-hívségemről

Hiába volt tehát, hogy annyi intézmény viselte nevét, hasztalanul bifláztam életrajzát a tankönyvekből (bár kapna végleges helyett irodalomtörténetünkben, akár kánon szerint is! - megérdemelné!), ha huszonéves korom második felében felesége, Baumberg Gabriella költészete felől nem találtam volna vissza és újból rá, most csak kamaszkoromnak szóló kegyeletből megtartott szöveggyűjteményem vigyázná az emlékét polcomon.

Tapolcán ápolják a Batsányi-kultuszt, intézményeket neveztek el róla, szobrot állítottak neki (Fotó: Szijártó János)

Ám elevenebb képet őrzök róla azokban a kis utcácskákban, amelyek valahai szülőháza és a régi temetőben található sírja között futnak, no meg a tengerszéles időben. Édesapám kezdő tanárként Keményéknél volt albérlő, az udvarban, ahol a költő édesapjának cserzőkútjába is belenézhetett még. A Batsányi család vargaműhelye a Malom-tó partján, szőleje a Szent György-hegyen számomra a tájhazai valóság meseien kedves, mégis legigazabb részlete. Rokoni érzéseket kelt bennem. Dunántúli sajátosság ez, elidegeníthetetlen tulajdonunk és tulajdonságunk. Atyafiságban vagyunk mindennel és mindenkivel: a minket szelíden ringató, finom hullámzásérzetet keltő dombokkal és az itt élőkkel.

Keresztury Dezső, Dezső bátya, szerette annyira Batsányit és költészetét, hogy nem csupán példaemberségét idézte elénk, de azt is parancsként testálta ránk, hogyan kell kritikai kiadásban gondozva megjelentetni klasszikusaink életműveit. A négykötetes, zöld borítójú Batsányi féltett kincsem. Pár napra is nehezen válok meg tőle, ha kölcsön kell adnom. Így vagyok a családi Bibliával is. Batsányi-relikviáim nincsenek, ha csak nem tekintem azoknak a Magyar Posta bélyegeit és alkalmi pecsétjeit, amiket egyszerre őrzök filatelista és filoszos gyűjtőszenvedéllyel. Mintha egy tágabb családi körből rám hagyományozott szellemi örökségért kellene jótállnom.

Apai nagyapám, Németh Péter Keresztury Dezső gulácsi felmenőivel még tartotta a rokonságot, ám én már a költőt balatonfüredi kórházi tartózkodásai idején sem akartam verseim ügyében zavarni. Ha rámenős, Móricz Zsigmond-i értelemben lettem volna rokonibb, most többet, szenzációsabbat tudnék mondani. Aligha vágytam erre.

Viszont valami nóvumot mégis hoztak az elmúlt évek. Édesapám Batsányi lába nyomában járt, amikor 1981 nyarán Dijonban töltött egy hónapot nyári egyetemen. Alig találok utalást az irodalomtörténetben Batsányi burgundiai tartózkodására, édesapáméra már többet a családi fényképalbumban. Mennyi kutatómunka vár rám, csak személyes életemben is! Aztán múltkor hivatalos iratok keresgélése közben egy érdekes oldalra leltem. Azon szerepelt a Batsányi avagy Bocsányi család neve. E-mailben azonmód Kertész Károly barátomhoz fordultam, aki Batsányi-kutatásaim legfőbb ösztönzője és mecénása is volt az elmúlt 25 esztendőben.

Kedves Karcsi! Hadd osszam meg veled a derűs tegnapi felfedezésemet:

Egy réges-régi házasságlevélről szóló igazolás került a kezembe, anyai ágon a tapolcai ükapámé. Tapolcán, 1869-ben nősült, Bíró Ferencnek hívták, s Csécs Annát vette el feleségül. A plébánia 1943-ban adta ki ezt a hiteles másolatot arról, hogy a katolikus házasuló felek tanúi: Vastag Pál róm. kat. földbirtokos és Bocsányi István róm. kat. földművelő voltak. Amikor 1875-ben megszületett Gyula dédapám (augusztus 27-én, ő lesz, aki a tapolcai Tavas barlangot fölfedezi mint kútásó), Bocsányi István a keresztapaságot is elvállalta (augusztus 28-án). Bocsányi István ekkorra már róm. kat. asztalosként szerepel a mátrikulában és az újra kiadott keresztlevélen. Hát így került családunk a Bocsányiakkal (a Bacsányiakkal ezek szerint!), s én pedig magával Batsányi Jánossal - komaságba.