2009.01.10. 03:29
Presser: nem vagyok ünneplős típus
<b>Napló</b> - A magyar rocktörténelem legendás alakja nem kötött biztosítást ujjaira, és mivel bal kezének kisujja kutyasétáltatás közben eltört és rosszul forrt össze, azt mondja, egyik bizosító sem adna egy fabatkát sem érte. Az év második napján a Vígszínház társalgójában beszélgettünk vele.
- Szilveszter után adódik a kérdés: hogyan töltötte az ünnepet?
- Már nyolcadik éve minden szilveszter munkával telik, az Amadinda ütőegyüttessel koncerteztünk.
- Egyébként mennyire fontosak az ön számára a jeles napok?
- Egészen kicsi korában kezdett el zongorázni.
- Igen, véletlenül. Az unokanővérem elvitt a zongora-órájára és ottragadtam. Négyéves sem voltam még, ez nekem játék volt akkor, érdekes volt püfölni a billentyűket.
- Mikor kezdett el zenét is szerezni?
- Már néhány éves koromban játszottam motívumokat, melyek csak úgy megszülettek bennem. 15-16 éves voltam, amikor bekerültem Verebes Pista színtársulatába, csupa velem egykorú fiatal közé, az erzsébetvárosi művelődési központban volt lehetőségünk színházasdit játszani. Én leginkább kísérőzenét szereztem. Ott írtam az első olyan dalt is, ami közönség előtt hangzott el, egy Karinthy-verset zenésítettem meg.
- Jó gyerek volt?
- Jól tanultam, de egyik iskolában sem úsztam meg igazgatói rovó nélkül. A zenegimnázium egy szuperkönnyített, liberális hely volt, azt szolgálta, hogy zenét tanuljunk, és nagyon keveset vártak el tőlünk a közismereti tárgyakból. Jó tanuló voltam, bár az érettségin úgy kellett átlöködni.
- Mennyire volt a társaság központja?
- Abszolút közösségi ember voltam, jó galeri volt az általános iskolában, sok barátom meg is maradt azokból az időkből. Egyébként ma is közösségi ember vagyok, szeretem magam barátokkal körülvenni. Imádok színházban dolgozni, szeretem a csapatmunkát.
- Mikor dőlt el, hogy rockzenész és nem komolyzenész lesz?
- Abban az időben nagyon élesen választották el a komoly- és a könnyűzenét, nagyon hamar el kellett dönteni, hogy az ember melyikkel szeretne foglalkozni. Tanulságos volt a Képzelt riport felvétele 72-ben, a színészek nagyon távol álltak a rockzenétől, még ha szerették is. A mai gyerekek sokkal messzebbre látnak, mélyebből merítenek, önálló zeneszerzők jönnek ki a színművészetiről. A zene egyetemes csoda, de az nem véletlen, hogy egyes emberek különböző műfajokra szakosodnak.
- Tapasztalata szerint tisztelik egymást a különböző műfajok képviselői?
- Nem mindenkiben van meg az érdeklődés más műfajok iránt, a butábbak pedig le is nézik azokat. Az emberek tudnak utálkozni, de az alapvető emberi tulajdonságok működtetik az indulatokat, teljesen függetlenül attól, hogy komoly- vagy könnyűzenész az illető. Általában azok nézik le a másikat, akik képtelenek valamit megcsinálni, ezek az emberek bezárkóznak és ijedten figyelik azt, aki tud valamit.
- Gimnázium után tehát hogyhogy nem a Zeneakadémián tanult tovább?
- Mert kirúgtak, és én bosszút álltam. De komolyra fordítva a szót, akkor felvételiztem, amikor még volt két évem hátra a konzervatóriumból, és bár az előfelvételim sikerült, a nagy felvételin azt mondták, hogy próbáljam meg később. Ekkor visszamentem a konziba, de valahogy elvesztettem a hitemet. Azután nemsokára az Omegában találtam magam.
- És kezdődött a lázadó korszak.
- A fiatalok dolga a lázadás, ez a fejlődés útja. A fiatal földrajztudós is lázad az ellen, amit valaki más eldöntöttnek vél. A lázadás nem érdem, sokkal inkább egy helyzet. Aki 20 évesen nem lázad valami ellen, az lekésik róla, mert később csak röhögni fog rajta. A hivatásos ötvenéves lázadók már eléggé komikusak. A következő generációnak túl kell lépni az előzőeken, ez tök rendben van.
- Abban az időben a lázadás talán magától értetődőbb volt a fennálló rendszer miatt.
- Igen, egyszerűbb volt, azért is, mert nem voltunk úgy ellátva zenével, mint ma, amikor már képtelenség választani. Akkoriban kiszorították a nyugati zenét. Egy nehezebb világban könnyebb dolgunk volt létezni. - Más volt a zenehallgatás kultúrája is.
- Igen, teljesen más. Már nem gyűjtenek az emberek lemezt. Régebben mindenki fejből tudott több száz dalt. Összejöttünk öten-hatan és feltettünk egy lemezt, ez egy kitüntetett pillanat volt. Előfordult, hogy elzarándokoltunk a város másik végébe, mert valakinek megvolt egy album. Kész rituálé volt, hogy hogyan kell tartani a lemezt, hogy kinek milyen törlőkendője van hozzá. Sokan őrületet csináltak a gyűjteményükből. Megváltozott a világ. Nem mondom, hogy ez baj, de valami elmosódott.
- Ma azt hallgatunk meg és annyiszor, ahányszor akarjuk.
- Ma már alig van ember, aki nem háttérzeneként hallgat zenét. Ma minden torlódik, és kezd a dolog beláthatatlan méreteket ölteni. A legrosszabb, ami ma történik, az az, hogy egy zenész megkérdez egy rádiós szerkesztőt, hogy jó-e az, amit csinál, és a rádiós megmondja neki, hogy eladható-e a zenéje. Tehát a tömegkommunikáció nem közvetíti, hanem irányítja a zenét.
- Mit lehet tenni, hogy ez ne így legyen?
- Semmit. A média hatalom. A világon az van, amit a média mond. Ha azt mondja, hogy pánik van, akkor pánik van, és ezt még illusztrálja is.
- Ez mennyiben befolyásolja a zenecsinálást?
- Az emberben folyton ott motoszkál az, hogy valójában ki hallgatja ezt meg? Ki az, aki felfigyel azokra a nüanszokra, amin annyit dolgoztam, amire annyira büszke voltam, hogy megcsináltam. Hogy legyen ott az a szó, az a három hangszer, az a hangzás. A másik dolog, ami hatással van a zenekészítésre, az a CD-másolás, letöltés. Egy ilyen kicsi országban ezt nagyon megérzi a piac. Az Egyesült Államokban harmadára csökkentették a lemezek árát, nálunk tolják még magasabbra, és ezzel megássák a zenészek sírját. Magyarországon ráadásul az emberekben még él az a felfogás, hogy ami nem az enyém és nem azé, aki velem szemben ül, az ellopható, mert az biztosan az államé. De nem az államé. Nagyon furcsa érzés, hogy valaki eljön a koncertemre, majd utána odajön egy másolt lemezzel, hogy dedikáljam.
- Azt azonban nem a média határozza meg, hogy milyen zenét szeretünk.
- Ez alapvetően befogadási készség kérdése. Számomra, bár azt gondolom magamról, hogy befogadó típus vagyok, vannak olyan zenék, amikre szálkás fadarabként reagálok. Viszont lenyűgöz az indiai zene, annak ellenére, hogy nem vagyok értője.
- Annak kell lenni?
- Azt mondják, hogy az indiai zene szeretetéhez érteni kell az indiai filozófiát, de én nem hiszem, hogy így van. Én nem tudok egy fúgát elemezni, de élvezni nagyon tudom.
- Persze kell a megfelelő hangulat is.
- Ez így van. Nem minden pillanatban vagyunk egyformán nyitottak, nem minden pillanatban szeretjük egyformán a szeretteinket, tehát kell ahhoz a jó perc vagy pillanat is. Ez több a hangulatnál, ez inkább valamiféle indíttatás. Egyetemesen zenét szeretni nem lehet.
- Ön mit hallgat?
- Nagyon vegyes, többnyire azt, ami újdonság. Leginkább késő este, éjszaka hallgatok zenét. Néha régebbi zenét is, de nagyon ritkán, mert belőlem hiányzik ez a nosztalgia.
- Vannak kedvencei?
- Sok kedvencem van, nagyon szeretem Leonard Bernsteint, tőle is legjobban a West Side Storyt, ami szerintem a legzseniálisabb 20. századi színpadi zene. De ettől függetlenül nem vagyok csőlátású, Bernsteintől sem szeretek mindent.
- Sokat koncertezik vidéken. Mit gondol, van különbség a pesti és a vidéki közönség között?
- Én nem tudok különbséget tenni. Talán azt lehet mondani, hogy a pesti közönség egy kicsit jobban el van kényeztetve. Itt annyi minden történik, hogy nehéz válogatni. Pedig óriási történések vannak vidéken is. A Veszprémi Ünnepi Játékokra a fővárosból és az ország különböző szegleteiből zarándokol a közönség. Vannak világsztárok, akik eljönnek vidékre, de nem vállalnak fellépést Budapesten.
- Ez mitől függ?
- Attól, hogy az adott városnak milyenek az emberei, akik a kultúrát szervezik. Egyébként én azt gondolom, hogy a közönségnek elsősorban szeretnie kell a művészetet. Ahhoz nyitott szívvel kell lenni és átadni magunkat. Hallgatni és szeretni kell a zenét és kész. A mű élvezéséhez nem kell más, mint képesség a gyönyörködésre.
