Nélkülöz a magyarság a kelet-ukrajnai háború árnyékában

Így főz ünnepi levest Debreceni Erzsébet, aki férjével, három gyerekével, Pannával, Krisztinával, Bencével és anyósával együtt egy apró házban él, amit kis kert vesz körül. Férje munkában van, a helybeli kábelgyárban dolgozik, havonta húszezer forintnak megfelelő fizetésért. A család szűkös beosztás mellett havonta nyolcezer forintot költ kenyérre, ez alapvető, napi élelmiszernek számít náluk, többnyire kevés zsírral, lekvárral fogyasztják. A nagymama kilencezer forint körüli nyugdíjat kap: csak úgy tudnak megélni, hogy összerakják, amijük van, és abból gazdálkodnak havonta. Hogy mi lesz velük ősszel, amikor kézhez kapják a várhatóan legkevesebb negyven százalékkal növekvő villanyszámlát, nem tudják, és elkeseredetten tekintenek a jövőbe. A házat konyhakert veszi körül, de a termés sajnos nem tart ki egész éven át. Reménykedve várják a tavaszt, mert akkor az erdő gombát ad.

Debreceniék utcája földes, szinte járhatatlan, hatalmas hepehupákkal, az eső miatt még nagyobb sárral, a városban sok ilyen van. Az utcában vízvezeték sincs, amikor náluk a kerti kútból kiapad a víz, távolról cipelik.

Debreceni Erzsébet a kis Pannával, Krisztinával és Bencével. Örül, ha csirkeszívből húslevest főzhet.

Azt mondják, őket semmi nem érdekli, nem vágynak semmire, még az sem baj, ha gyertyával kell világítani, csak a gyerekeknek tudjanak enni adni, mert főleg a háború óta ez is egye nehezebb. – Mi gyakran fekszünk le éhesen – jegyzi meg a fiatalasszony, majd mutat egy tál hófehér színű, tojás nélküli spagettit, azt eszik napokig, aztán krumplit. Tejtermék, csokoládé nagy ritkán kerül az asztalra, boldogok, hogy néha farhátra összegyűjtik a pénzt. A kertben minden helyet kihasználnak, régebben disznót, tyúkokat neveltek, de már nem tudják megvenni a takarmányt. Az ünnep náluk hétköznap, az számít ünnepnek, ha jó időben kisétálnak az erdőbe, ahol gombát gyűjtenek, amiből szárítanak is. Egyik gyereknek ruha kell, hogy óvodába tudjon menni, emiatt a nagymama néhány kinőtt darabot árul itt-ott, fillérekért. A tűzhelybe az erdőben gyűjtik a fát. Mondják, hozzájuk hasonlóan rengeteg család él Kárpátalján, és erről mi is meggyőződtünk. A nélkülözés mellett – mint állítják – most a háborútól is félnek. Rettegnek a behívótól, mert ha az apát elviszik, megpecsételődik a sorsuk. – Pedig mi is magyarok vagyunk, csak mi ide születtünk, és mi is élni szeretnénk! Tudja, Magyarországon mindenkinek boldognak kellene lennie, mert ahogy mi élünk, az nem nevezhető életnek – állítják. – Életben szeretnénk maradni, ennyi a kívánságunk – mondják könnyezve.

Vojtku Volodimir rokkantan, alacsony nyugdíjból, nagy szegénységben él. Fotó: Hadnagy Marcell

Sírva köszöni meg Gerzsenyi Katalin a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítványnak, hogy tudták támogatni, mert súlyos beteg és életmentő gyógyszerekre van szüksége, amikhez csak így juthat hozzá. A pénzt az irodavezető, Bunda Szabolcs adta át neki. – A háború óta különösen nehéz a helyzetünk – kínál hellyel Burancsik Zsuzsanna. Rokkant férje a fafeldolgozóban dolgozik, mert az igazoláshoz az orvosi papírt nem tudják kifizetni, ami itt általános gond. Öt kisgyerekükkel havonta 33 ezer forintból élnek. Tőlük távolabb egy beregszászi emeletes házban, ahol az épületen ajtó, ablak nincs, és a folyosókon kóbor kutyák és macskák keresnek menedéket, él a rokkant Vojtku Volodimir, aki magyarnak vallja magát. Havi 11 ezerből tengődik, lánya látogatja, az idős férfi egyetlen szórakozása egy ócska, régi tévé – ami általában jellemző –, meg bámulja az ablakon egy hajdani sítalpgyár romjait. A lakásból kimenni nem tud, mert nincs, aki levigye. Alig tízezer forint nyugdíjból él Nagyszőlősön Kudron Emilné, aki már mindenről lemondott, növényekből főz teát, egy citromot hetekre beoszt, nyár óta a legtöbb élelmiszer ára az ötszörösére nőtt, tésztán, krumplin, kenyéren él. – Mi lesz a tavaszi újabb dráguláskor? Éhen halunk! – sírja el magát.