Tulipános Kata világa

Katalin elmagyarázta a tékán látható motívumok jelentését

A szomszédban, a Fejér megyei Csákváron született, ahol már kisiskolásként felfigyeltek a kézügyességére – kiválóan rajzolt. Tanulmányait a veszprémi Lovassy gimnáziumban folytatta, ahol a negyedik végén azt javasolták neki tanárai, hogy válassza a pedagógus pályát. Mivel elég sok kreativitást érzett magában, elment a herendi porcelánmanufaktúrába festőnek tanulni. Csakhogy az egyhangú munka nemigen feküdt

neki, ezért egy év munkaviszony után otthagyta a gyárat s elkezdett pulóvereket, blúzokat tervezni, kivitelezni, s egy ideig butikoskodott is.

Ha igazán kikapcsolódásra vágyott, akkor elővette a festéket, hogy csendéletet, tájképeket vigyen fel a vászonra. Múltunk tárgyi emlékei – kályhák, órák, petróleumlámpák – mindig is érdekelték, ezért egy családnak gyerekruhákat varrt, akik összeszedték neki a padláson található, nekik már ócskaságokat jelentő tárgyakat. Katalin érdeklődése nem véletlenül fordult később az öreg bútorok felé. Férjében, Czeglédi Tiborban 15 évvel ezelőtt új alkotótársra talált. A férfi az asztalos szakmát olyan magas színvonalon tanulta ki, hogy már jó ideje festettbútor-készítő népi iparművész cím birtokosa.

– Közös pályafutásunk legelején több múzeumban megfordultunk – meséli Katalin –, hogy megismerkedjünk az eredeti bútorok szerkezetével, festésével. Sok segítséget kaptunk a Laczkó Dezső Múzeumban, de jártunk a szent-endrei skanzenben és a komáromi múzeumban is, ahol igen sok ládát őriznek. Annak idején a csángóknál – az 1800-as évek elejétől számítva – akkora méretű ládák készültek, mint amekkora menyasszony volt. Egyrészt, hogy legyen miben elvinnie a kelengyéjét, másrészt ebben temették el. Száz-százötven évvel ezelőtt még olyan bútorokat csináltak, amelyeket örökölhettek az unokák. Mi is a hosszú távú használhatóságra törekszünk, hogy generációkat szolgáljanak ki a szekrények, lócák, ágyak, komódok, tükrök. A legkülönbözőbb táj-egységek – székely, sárközi, hartai, hódmezővásárhelyi – bútorait készíti el a férjem, amelyeket aztán megfestek.

Katalin ugyan Magyarországon született, ám gyökerei Erdélybe nyúlnak vissza. Nem véletlenül festi a különböző bútorokat előszeretettel zöld és vörös alapra. A műhelye falán lógó tékán magyarázza el a jelképrendszert. Ezekkel a házak vakablakát takarták el lakáson belül, ebben tárolták a pálinkát, az orvosságot és a bibliát. A szívből, hagymából kiinduló életfából kiágazó különböző formájú tulipánokkal „üzentek”: a lándzsás tulipán azt jelentette, hogy megtörtént a nász. A fias tulipán forma az asszony áldott állapotára utalt, míg a facsart forma azt tudatta, hogy szülő nő lakik a házban. Ezek a jelképek persze a pillanatnyi állapotot rögzítették, ugyanis a családi változások kedvéért nem festették át a tékát, amelyen a szemrózsa távol tartotta a háztól a betörőket – legalábbis ezt hitték. Feljebb a piros szegfű a családfőre utalt, míg legfelül az egymásra néző két galamb az összetartozást és az égiekkel való kapcsolatot szimbolizálta. (Ezek a motívumok külön- külön más bútorokon is szerepelnek.) Az élénk, tüzes színeket sem véletlenül használták régóta, hiszen ez az életet, a vitalitást jelentette.

A bakonynánai házaspár az elmúlt másfél évtizedben több tucat lócát, szekrényt, tükröt készített – megrendelői örömére. Nem reklámozzák sehol munkáikat, viszont évente három-négy kiállításon is részt vesznek, ahol bőven akad érdeklődő. Az egyik budapesti vásáron addig alkudoztak Katalinnal a saját lócájára, míg végül megvált tőle. Persze nem ez a jellemző, hanem, hogy szájhagyomány útján ismerik őt az országban, na meg az internet jóvoltából. Amerikából is felkeresték őket, akik több évtizedes távollét után végleg hazatelepültek. Egy tengerentúlon élő honfitársunk kulcsos szekrényt rendelt tőlük, mivel a mérete lehetővé tette, hogy bőröndjében hazavigye az értékes portékát.

– Vevőim jó részével a műhelyben egyeztetek, hogy mire lenne szükségük. Közösen tervezünk, választjuk ki a színeket. Megrendelőim jó része natúr fára kéri a tulipános, szegfűs, madaras ábrákat, hogy be tudják illeszteni modern bútoraik közé. Volt, aki magasított ládát kért tőlünk, amelyet aztán dohányzóasztalként használt. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, ma is van igény a kelengyésládákra – több ráadásul a fővárosban talált gazdára. Valamennyi bútorunk zsűrizett. Kedves emlékem: három évvel ezelőtt egy japán nő a 40. születésnapjára azt kérte a párjától, hogy egy hétig nálam tanulhassa a festést. Megsúgta nekem, egykoron magyar fiúba volt szerelmes Amúgy odahaza folytatta az alkotást: különböző festett ajándéktárgyakat készített, amelyeket aztán a világhálón árult.

Katalinnak nem véletlenül Tulipános Kata a művészneve. Nagyon büszke arra, hogy férjével kilenc évvel ezelőtt egy drezdai étterem egyik termébe ők készítették, festették nemcsak a torockói asztalokat, székeket, hanem a menynyezettáblákat is.

A Rómában rendezett Száz jászol című kiállításra idén beválogatták egy hordozható betlehemét. Jövőre betlehemet ábrázoló, építőkockákból kirakható alkotással pályázik, s majd csak azután adja oda Hédi unokájának, aki még csak hároméves. A Néprajzi Múzeumban látható egy 100 éves, nyitott katonaláda, amelyben fakanalakat öltöztetett fel betlehemi királyoknak, pásztoroknak és a Szentháromság tagjainak.

– Ha körülnézett nálunk, láthatta, szerényen élünk. Huszonkét éves Opellel járjuk az országot. A népművészetből nem lehet meggazdagodni. Mondja, annak idején melyik festő, zeneszerző élt jó körülmények között? Nekünk az a fontos, hogy a múlt értékeit megőrizzük, továbbadjuk. Nem veszhet el történelmünk, szokásaink, amit olyan szépen ápolnak Erdélyben és Szlovákiában is. Megőrzik a magyarságukat. Nem véletlenül szerepel nemzeti lobogónk színe a kalotaszegi bútorokon – mondja végezetül a háziasszony, aki mellesleg üvegfestéssel is foglalkozik. Az értékeli igazán ezt a művészeti ágat, aki tudja, az üveg hátuljára fordított sorrendben kell festeni a mintákat.