Rettegés az édesanya élete, gyermeke leépülését tehetetlenül kénytelen végignézni

Több mint ötven éve élnek Veszprémben, az Újtelepen. Horváthné a megyeszékhely egyik nagyvállalatánál dolgozott, három gyermekük született. Tizenévesek voltak a kicsik, a középső fiú, Krisztián tizenkét éves, amikor édesanyjuk megözvegyült. Pannika huszonhat évig nevelte egyedül a gyerekeit, a nyolcórás műszak után naponta pluszmunkát vállalt, hogy a három gyerek semmiben ne szenvedjen hiányt, ha már az édesapjukat nélkülözniük kell. Pannika lánya, Mária Londonból látogat évente haza édesanyjához, Péter, a legkisebb fiú máig vele él, munkanélküli. A középső gyermek, Krisztián korán nősült, három kisgyermek édesapja.

– Nagyon nehéz volt egyedül mindent előteremteni, naponta ellátni a három gyereket, de megtettem a tőlem telhetőt, mint minden édesanya. Krisztián is egészségesnek született, kézügyességével tűnt ki testvérei közül. Közepes tanuló volt ugyan, de nagyon szeretett rajzolni, sokszor órákat ült az íróasztal mellett, szobájának falát kidíszítette a rajzaival. Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen borzalmas betegség keríti hatalmába – mondja az édesanya elcsukló hangon. A Haszkovó utcai kicsi, de takaros lakásban beszélgetünk. Talán negyed órája, hogy Krisztiánt hazavitte az öccse, Péter. Négy napig vigyáztak rá, mert a felesége délután dolgozott. Pannika nehezen vesz erőt elkeseredésén, el-elcsukló hangon folytatja a szomorú történetet.

Krisztiánt 36 évesen Veszprém egyik nagyvállalatánál raktárosként alkalmazták. Főnökei megbízhatósága, alapossága miatt nagyon szerették. Feleségével, Mónikával három gyermeket vállaltak. Az egy plusz két szobás lakásra hitelt vettek fel, amikor még mindketten dolgoztak, élték a napjaikat, mint bárki más. Először két éve vette észre Krisztián, hogy a jobb lába nem akar a mozdulatnak engedelmeskedni, nehezen tudja kiemelni a kocsiból. Furcsa volt az érzés, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonított neki. Elütötte tréfával a dolgot, amint a testvére, barátai is élcelődtek vele – csak óvatosan a félrelépéssel! Nem sejtette, milyen kíméletlen kórral kell megküzdenie. Másfél éve jelentkeztek a szörnyű fájdalmak, a talpa, lábfeje sajgott, szinte csak lábujjhegyen tudott járni.

Vizsgálatok sorát végezték el nála, CT, MRI, légzési nehézségei miatt tüdő- és szív, valamint érrendszeri kivizsgálást csinált végig. Minden lelete negatív lett, miközben egyre nehezebben mozgott. Alig tudott járni, amikor agyvizet vettek tőle, az eredmény szinte letaglózta a családot. Kiderült, a 38 esztendős, háromgyermekes apa gyógyíthatatlan beteg, ALS kórban szenved. Az idegbetegség olyan változatában, ami az akaratlagos mozgást irányító idegsejtek működési hibája következtében viszonylag gyorsan teljes bénuláshoz vezet.

– Szinte az őrület határára kerültünk valamennyien, amikor megtudtuk, hogy a fiam menthetetlen – mondja az édesanya a könnyeit törölgetve. – Mi lesz vele, mi lesz a három gyönyörű unokámmal? – teszi fel újra meg újra félhangosan a megválaszolhatatlan kérdést. Az orvosok fél évet jósoltak a diagnosztizálás után a bénulásig. Krisztiánt azonnal leszázalékolták, közben felesége, Mónika munkanélkülivé válásával tetőzött a tragédia. Pár hete kapott újra munkát, két műszakba jár dolgozni, eladóként. Fizetniük kell a lakáshitelt – amihez Pannika a nyugdíjából 32 ezer forinttal járul hozzá –, nevelni a három iskolás gyereket. A legidősebb unoka l5, a középső 12, a legkisebb nyolcéves. A nagymama szerint nagyon nehezen viselik édesapjuk betegségét. Krisztián huszonnégy órás felügyeletet igényel, magatehetetlenül fekszik vagy ül, önállóan a kezét sem képes felemelni. Egyre nehezebben formálja a szavakat, etetni kell, inni csak szívószállal képes.

– Sokszor eltöprengek Isten szándékain – mondja a Krisztiántól éppen hazaérkező öccse, Péter. Mérhetetlen keserűségében kimondja, ha Isten valóban létezne, nem engedné, hogy ilyen megtörténjen. Most talán jobb, hogy nincs munkája, mert így sokat segíthet testvérének és a családjának. Naponta legalább négyszer átmegy hozzájuk, egyedül belekínlódja a 70 kilóra fogyott Krisztiánt a kerekesszékbe, és a négyemeletes, lift nélküli lépcsőházban leküzdi székestől a parkba, hogy friss levegőhöz jusson a testvére. Eteti, ápolja édesanyjával együtt, amikor a feleség dolgozik, a gyerekek pedig iskolában vannak.

– Harmincöt éves felnőttként is szörnyű látnom ilyen állapotban a testvéremet, elfogadhatatlan! Képtelenség felfogni, feldolgozni a helyzetet, a reménytelenséget. Nem csodálom, hogy a gyerekek sokszor nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Előfordul, hogy tehetetlen édesapjuk percekig szólongatja őket, hogy inni kér, vagy segítsenek fektében vagy ültében pozíciót váltani, mert a zsibbadtságtól már mindene fáj! Ha tehetném, bármikor cserélnék vele a gyerekek miatt – állítja Péter. Látva eltökéltségét, tudom, gondolkodás nélkül megtenné.

– Borzasztó tragédia, amit naponta átélünk! Krisztián két éve még életvidám, boldog apaként nevelte a gyerekeit. Élt-halt értük! Amíg tehette, sokat foglalkozott, tanult velük. Most tehetetlen bábként, kiszolgáltatottan rájuk van utalva. A legújabb orvosi vélemény szerint fél éve van a teljes bénulásig. Egy magán-klinikán új, kísérleti módszerrel biztatnak bennünket, ami késleltetné a folyamatot. Krisztián még nem döntött, hogy vállalja-e a kezelést, de szerintem megteszi. Hogy mi lesz azután? – teszi fel az édesanya, ki tudja, hányadszor, szinte önmagának a kérdést.

– Bármit megteszek a gyermekemért, nyugdíjas vagyok, elvállalom a gondozását, Péter is segít. Naponta masszírozza Krisztián mozgásképtelen izmait, most is négy napig nálunk volt. Ha a család beleegyezik, vállaljuk a nap huszonnégy órájában az ápolását, hiszen a menyemnek dolgoznia kell, a gyerekek iskolába járnak, nem tudják napközben ápolni, kiszolgálni az apjukat, emelgetni, a fürdőszobába vinni, hiszen Péter is alig bírja el egyedül. Nincs lift a házukban, olyan megoldás kellene, hogy a kerekesszékkel ki tudnák gurítani a levegőre – de hát a rokkantnyugdíj fele elmegy lakáshitelre, a minimálbérből pedig, amit a menyem keres, a gyerekekre is alig jut. Péterrel segítünk, amit tudunk, de már feléltem a tartalékaimat, elkezdtem eladogatni az ékszereimet, abból adtam Krisztiánnak gyógyszerre – törnek elő újra az elkeseredés könnyei az édesanyából.

Pannikának fogalma sincs, honnan várhatnak segítséget ebben a reménytelen helyzetben, mert, mint mondja, legalább anyagi gondjuk ne lenne