Elfeledett holokauszt - Mészárlás a Grábler-tónál

Amikor először hallottam a következőket Márkusné Vörös Hajnalkától, a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára igazgatóhelyettesétől, bevallom, alig hittem a fülemnek. Megérkezett a meghívó, amely Várpalotára, a Grábler-tavi emléknap eseményeire invitál, és most újra itt ülünk a hajdani, jutasi honvédségi épület – ma levéltár – munkaszobájában.

– Európában a II. világháború vége 1944–45. Akkoriban Várpalota–Székesfehérvár térségében milyen napokat éltek az ott lakók?

– 1944. december elejétől március közepéig ebben a térségben a német és az orosz hadsereg szorításában élt a lakosság. Itt építették ki a német védelmi (Margit-) vonalat, de itt húzódott az ukrán front is. Székesfehérvár többször cserélt gazdát. Fontos területről beszélünk, hiszen finomítók, lőszergyárak voltak a környéken, amelyek mind-egyik hadban álló félnek sokat számítottak. Élelmiszerhiány volt, és menekülthullám árasztotta el az utakat. A zsidótörvényeknek köszönhetően a közigazgatási és katonai gépezet a zsidóság deportálását hajtotta végre, ám 1944 őszétől, Szálasi hatalomátvételétől célkeresztbe került a cigányság is. Napról napra fokozódott az őrület. Novemberben Mindszenty Józsefet internálták, majd februárban a fehérvári püspököt és a polgármestert is, mert nem akarták a németek parancsait végrehajtani. Elkezdték kitelepíteni a leventéket, akiknél a korábbi 16-ról 14 évre vitték le a sorozási korhatárt. Gondoljunk bele: gyerekek voltak! Bevezették a statáriális állapotot, mindenki veszélyben volt, aki a legkevésbé is útjukba került, így a cigányság is. Mivel ismerték a terület minden egyes négyzetcentiméterét, azzal vádolták őket, hogy kollaborálnak az oroszokkal, hogy felderítők, egyébként pedig a katonákat az apácazárdákhoz vezetik. Veszélyes elemeknek nyilvánították őket, ezért rendelet született a cigányság összegyűjtésére és deportálására.

Márkusné Vörös Hajnalka, a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára igazgatóhelyettese dokumentumok alapján tárta fel a 118 cigány áldozatot követelő, oktalan mészárlás részleteit. (Fotó: Nagy Lajos)

– Kikről volt szó?

– Először is a székesfehérvári cigánytelepet számolták fel. Pintér József nyilas főispán, aki egy csendőregység kíséretében jelent meg a telepen, egy szemétkupacra bökve ezt mondta a rémült embereknek: – Ti is úgy fogtok égni, mint ez a rongy! Körülbelül 90 embert szedtek össze, őket Várpalotára szállították. A fehérvári romatelepről három nő maradt életben, Lendvai Mária, Lakatos Erzsébet és Sztojka Juliánna, akik éppen akkor mentek el, hogy ennivalót szerezzenek. Várpalotán Farkas Andor, a nyilas párt helyi vezetője rendelte el a romák letartóztatását. A fehérváriakkal együtt összesen mintegy 120 ember, főként asszonyok és gyerekek várták rettegve, hogy mi lesz a sorsuk. Ők voltak kollaboránsok, ellenállók?

– Mi történt velük?

– Másnap a Várpalota melletti Grábler-tóhoz vitték őket, az akácosba. Ott a férfiakkal gödröt ásattak, majd öt ember kivételével belelőtték őket, a nőket és a gyerekeket is. Az öt kiválasztottat, közöttük a fehérvári cigányvajdát, a palotai vár előtt gyilkolták meg, tetemüket elrettentésül még napokig ott is hagyták. Február első napjaiban történt ez, 2-a, 7-e között. A tömegmészárlást ketten élték túl, egy fiatalasszony, Lakatos Angéla, aki éppen babát várt, és egy 13 éves kislány, Raffael Margit, akiket a rájuk zuhanó holttestek mentettek meg. Ők voltak azok, akik a háborút követő népbírósági tárgyalásokon be tudtak számolni a történtekről.

Korabeli fotó

– Milyen eredménnyel zárultak a tárgyalások?

– Tisztázatlan maradt, hogy ki adott parancsot a tömegmészárlásra, a lehetséges elkövetők egymásra mutogattak. A korabeli sajtó naponta, és a tényekhez hűen számolt be az eseményekről – ezt ma is állíthatjuk, hiszen már összevethetők a jegyzőkönyvek és a tudósítások. Hogy mekkora volt a felháborodás, arra a Veszprémi Népújság írása is utal: „A várpalotaiak kérik, hogy a tárgyalást a helyszínen tartsák meg. Tekintettel arra, hogy ebben az esetben a tömegeket féken tartani nem lehetne, és könnyen népítéletre kerülne sor, nem tartjuk valószínűnek a kérés teljesítését.”

1946. szeptember 9-én dr. Lázár Ervin, a székesfehérvári népügyészség vezetője és Várnai Béla, a székesfehér-vári politikai rendőrség századosa Várpalotára utazott helyszíni szemlére. A Grábler-tó melletti akácosban különösebb kutatás nélkül megtalálták a tömegsírt, benne 118 még oszladozó holttesttel. Az áldozatokat exhumálták, de halálukat a mai napig nem anyakönyvezték, a holttestek további sorsa ismeretlen. Mintha ezek az emberek soha nem is éltek volna...

Utóirat: a történetről az ősz folyamán a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára gondozásában forráskiadvány jelenik meg.