Iszapégett, életeket mentett, most hajléktalan

Összesen öt ember életét mentettem meg a másfél-két méteres iszap-hullámban, miközben derékig jómagam is súlyosan megégtem. Most bárhol kérek segítséget, elutasítanak, valójában hajléktalan lettem – tárja szét keserűen kezét Baranyai János Devecserben, ahol most egy darabig ismerősénél húzhatja meg magát.

- Nézze, ezt kaptam Pintér Sándor belügyminisztertől az életmentésért! – adja kezembe a bársonyborítású, díszes köszönő oklevelet a fiatalember, egy inkább viskó, mint ház hátsó sufnijában, egy rendkívül szegényes, csontig hatolóan jéghideg szobában, ahol kopott a berendezés: ágy, egy asztal, néhány szék, meg egy alig langyos kályha van. Kicsit befűtöttem, mire jönnek, szerencsére most hozzájutottam némi fához, meg talán számíthatok újabbra is az önkormányzattól lehet igényelni, nagy szerencsémre. Képzeljék, egyik ismerősöm szegény lévén csak gallyat szedett az erdőn, azért is megbüntették 50 ezer forintra. Így aztán nem merek az erdőbe menni még kevés fa hulladékért sem.

Fotó: Penovác Károly

- Ezek itt az életmentéseimről szóló újságcikkek – lapozza elém tovább, hosszan a mappába gondosan összegyűjtött, kivágott akkori újságcikkeket. Egyiken János és egy házaspár fotója, ahol az asszony kijelenti: János másfél-két méteres hullámból húzta őt ki, és bizony már nem élne, ha akkor a fiatalember nem segít neki. A férfi úszva mentette őt ki az erősen hömpölygő, sodró lúgos iszapárból, vergődő, még élő állatok, mellettük sebesen rohanó farönkök között, nem törődve az őt kínzó maró fájdalommal sem.

- Látja, ez a cikk meg azt írja, hogy a kormány senkit nem hagy magára, és segítséget kapnak a károsultak – tesz elém egy újabb, korabeli hírt. János gondosan megjelölte a belügyminiszter akkori nyilatkozatát, miszerint még abban az évben télre fedél lesz mindenki feje fölött.

- Ma sem tudok napirendre térni a történtek fölött! Nem volt elég a katasztrófa, ami tönkretett mindent, és mindenkit, eltelt két év, és én még mindig hajléktalanul vagyok, szélmalom harcot vívok, levelezek, kérek, könyörgök – mondja nagyon elkeseredve a lesoványodott fiatalember, aki a mai napig próbálja a sorsát tisztességgel, nagy kitartással rendezni.

Baranyai János a tragédia idején fia nevén levő házban lakott Devecserben. Akkoriban közmunkásként dolgozott az egyik helyi cégnél, és azt a feladatot kapta, hogy értesítse a lakosságot a gát átszakadásáról, aminek ő élete kockáztatásával lelkiismeretesen eleget tett, sőt, ezen felül életeket is mentett. Őt, sok más emberrel együtt menekülés közben utolérte a lúgos áradat, és János nyakig megégett, derékig különösen, 18 napig súlyos sérülésekkel feküdt a veszprémi kórházban – Nézzék, így néz ki a lábam ma is! – húzza fel nadrágját a maradandó sérülés miatt rongyokba bugyolált lábán, ami még két év elteltével is borzalmas látványt nyúlt.

A lúgos iszapban szerzett sérülései miatt egy ideig tolókocsiba kényszerült. Ennek ellenére nagy akaraterőt merítve a kórházból azért, hogy elkezdhesse rendezni lakhatását, ahol majd nyugodtan lábadozhat, gyógyulhat saját felelősségére elment Pápára, albérletbe. Az albérleti díjat a Máltai Szeretetszolgálat fizette az akkori előírások szerint összesen fél évig, a rezsiköltséget János rendezte.

A férfi ugyanis akkoriban kapott 100 ezer forintot a Magyar Alumínium Zrt.-től, attól a cégtől, ahol a katasztrófa történt. Ebből vett többek között ruhaneműt, mert mindene odalett az iszapban, csak az a munkásruhája maradt, amiben mentett, de az meg teljesen tönkrement az iszapban.  A kapott pénzből vásárolt öltönyben, cipőkben járok ma is a tárgyalásokra – veti közbe.

Más helyről segítségként 150 ezer forinthoz jutott, ebből fizette a pápai rezsit, és kapott még 1,183 millió forintot ingóságaiért, amiből az akkori rendelkezés szerint ugyancsak ingóságot, bútort vehetett. A férfi ezt a bútort, háztartási holmit egyik rokonánál tudta elhelyezni. Jánosnak a katasztrófa előtt szépen berendezett szobája volt, imádta a zenét, az összes hangszere, köztük értékes, évekig tartó, nagy takarékossággal nehezen vett gitárja, szintetizátora, az össze bútora, holmija, ruhája, féltve őrzött emléke oda lett.

János tudta, hogy Pápán, az albérletben mindössze fél évig tartózkodhat, ezért más az első hetekben még lábadozó betegként elkezdett gondoskodni arról, hogy hol tud lakni a későbbiekben. Ezért levelet írt lakhatás megoldása érdekében a Magyar Vöröskeresztnek, aki arra hivatkozva, hogy földhivatali bejegyzett ingatlana nem volt, ezért problémáját a rendelkezésükre álló eszközökkel nem tudták megoldani.

Újabb levelet címzett a devecseri polgármesterhez, 2011. márciusában, amire röviddel később az elöljárótól elutasító választ kapott, miszerint a testület szociális és egészségügyi bizottsága kérését megtárgyalta, és megállapította, hogy támogatására nincs lehetőség.

Egy évvel később októberben ugyancsak levelet írt a polgármesterhez, amire egy ügyintéző ezt a választ adta: a vörösiszap katasztrófa során a károsultak jogszabály által megengedett módon és az adott lehetőségek szerint kaptak támogatást. Baranyai János is megkapta az ingóságok után járó, valamint az egyszeri támogatást. A lakhatások megoldásához, a katasztrófa idején történt kárrendezéskor a jogszabály nem adott lehetőséget, most a katasztrófa után két évvel az önkormányzatnak már egyáltalán nincs lehetősége a kárrendezésre.

János fia Celldömölkön vett lakást a kapott pénzből, ahol az apa nem fér el, mert fiáék is alig. Közmunkája tavaly év végén lejárt, most alkalmi munkákból él, elvállal mindent, ami adódik, és így idén januárban 15 ezer forinthoz jutott. Folyamatban van a szociális segélye, ami tudomása szerint 22,800 forint lesz. Közben valamennyi bírósági tárgyalásra elmegy, bízik abban, hátha valahogyan, valahonnan segítséget kap.

Folyamatos gyógykezelésre szorul, gyógyszereket kellene vennie, meg asztma elleni orvosságokat, a légzőszervi betegség a katasztrófa idején kiújult, súlyosbodott neki. Mindez sok pénzbe kerülne. Enni akkor eszik, ha valami adódik, ma például a „háziaktól” sült tojást kapott. Nem érti, hogyan juthatott ide, amikor ő saját élete kockáztatásával több életet is megmentett, ma is szorgalmas, szívesen dolgozna bármennyit és bármit. Azt nem tudja, hogy mostani lakhelyén meddig maradhat, és ha mennie kell, utcára is kerülhet betegen. Úgy tudja, hogy a devecseri Dankó telepen, amit szintén tönkretett az iszap mindenki lakhatása megoldódott, pedig nem hiszi, hogy ott pontosan mindenkinek volt bejegyzett földhivatali lakóingatlana.

Baranyai János kétségbeesetten küzd egy végleges fedélért. Mondja, ő nem akar mást, csak egy apró lakrészt, ahol nem kell rettegnie, hogy mikor kell tovább menni, ahol van ágy, meg a sérüléséből adódó betegsége miatt az alapvető higiénés feltételek: wc, tisztálkodási lehetőség.  Kitartóan keresi a médiákat, talán így meghallgatásra talál csekély kérése, és mind állítja, ha nem lesz más megoldás, hát elmegy Brüsszelbe, az Emberjogi Bírósághoz is.