Az egyetemes imahét utótalálkozója

Az egyetemes imahét utótalálkozójának számító eseményre idén Tihanyból hívtak katolikus lelkipásztort az almádi és vörösberényi református és evangélikus gyülekezetek dr. Korzenszky Richárd bencés perjel személyében.

Faust Gyula református lelkész házigazdaként János apostol első leveléből (3:1.) vett idézettel köszöntötte az egybegyűlteket: „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" Igét olvasott a XLII. zsoltárból Steinbach József almádi református lelkész, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, majd Isó Zoltán evangélikus lelkész imádkozott a világ és a település keresztényeinek egységéért, kérve, hogy Krisztus, a Béke Fejedelme világosítsa meg követői előtt, milyen veszélyeket rejt magában a felekezeti szétszakadozottság, és űzze el az egymás közötti előítéleteket.

Áldásosztás az istentiszteleten (dr. Korzenszky Richárd, Faust Gyula, Steinbach József, Isó Zoltán). Fotó: Faust Zita

Korzenszky Richárd igehirdetésében Váci Mihály költő Valami nincs sehol című versét idézte fel, s párhuzamot vont az abban megszólaló gondolatok, valamint korunk emberének jó szóra, igazságra szomjas kiáltó lelki hiányállapota között. A filozófusok úgy fogalmaznak: az ember hiánylény, s valóban, mennyi minden hiányzik belőlünk, s mennyire vágyakozunk arra, hogy e hiányainkat valami betöltse, mutatott rá. Emlékeztetett: az Európa békéjét is veszélyeztető ukrajnai háborúban harcoló felek mind keresztények, akik, mikor a Miatyánkot imádkozzák, azt kérik: Jöjjön el Isten országa, vagyis az igazságosság, a béke és az öröm országa! Imádkozzák és aztán egészen másképp cselekszenek, mondta. Ebben a nagyon is háborús, békétlen világban a kereszténység számára óriási kihívás, hogy tudunk-e tanúságot tenni arról a Krisztusról, aki valóban képes arra, hogy szomjúságunkat csillapítsa, és aki az örök békét ígéri nekünk, mondta. Keresztény a reményt sosem adhatja fel: Jézus azért jött, hogy életünk legyen. Ő mindannyiunkat elfogad, nevünkön szólít, magához hív, számára nincs idegen. Szóba áll a leprásokkal, sőt, meggyógyítja őket, megszólítja Zakeust, a vámost, és a házában vendégeskedik, s a szamáriai asszonyt is, a kor szabályait megszegve, és segíteni akar neki bűneitől való megszabadulásában. Istennek nincs felekezete... Templomaink ugyanazon a földön állnak és tornyaink ugyanarra az égre mutatnak.

Végül Váci Mihály feladatot kijelölő verssoraival zárta előadását: „Újra kell kezdeni mindent, minden szót újra kimondani..., kezünket mindenkinek újra odanyújtani".