Beszélgetés id. Ötvös Károllyal a Lohonyai dinasztiáról, a Balaton Szállóról, illemtáncról, hajdani énekversenyekről

A régi népes  Lohonyay vendéglős család korabeli tagjai közül Ötvös Károllyal beszélgettem, aki gyermekként új családjához tartozva, emlékeiben tisztán él a Lohonyay fivérek vendéglátós múltja. Egy kultikus történet az övüké, ami évtizedeken keresztül felemelte az 1945 előtti Veszprém kereskedelmi és vendéglátós életének tekintélyét.

A veszprémiek által leginkább ismerősként  Lohonyay  József neve cseng, aki az Elit Kávéház utolsó tulajdonosa volt az II.vh. idejében 1939-1945 között. A II. világháborút követően kivándorolt Amerikába.

Az ismert fivérek közül  Lohonyay István, a nevelőapám volt.  Az édesapám Szentgálon egy vendéglő helyiséget üzemeltetett. Nagyon népszerű volt a faluban, sokan is ismerték, a  helyi Iparos kör tagja volt. – kezdte a visszaemlékezést Ötvös Károly.

Ötvös Károly életét a kereskedelmi élet   mellett  a dal, a tánc szeretete határozta meg.  (fotó: Jákói Bernadett)

- Az egykori zsidó iskola mellett lakott, nagy tekintélyként szerzett a településen. A édesanyám a válásuk után a veszprémi  Lohonyay István házastársa lett, mivel az ő felesége is elhalálozott. Összeházasodtak. így az ebből fakadó kapcsolat egy új családot adott nekem és testvéreimnek, s ez a változás meghatározta a gyermek-és ifjúkorunk minden epizódját. A Lohonyay Istvánnak akkor már két lánya, meg egy fia volt. Azoknak a gyerekeknek lettem én a testvére. Nővérem édesapámmal Szentgálon maradt. Rövid idő múlva édesanyámmal Szőnybe kerültünk, majd Szentkirályszabadja lett az új otthonunk. Onnan jöttünk ide Veszprémbe a Sigray utcába. A következő állomás a Betekints Vendéglő lett, ahol a kerthelyiséggel rendelkező egykori vízimalom, majd csárdaépületében működő szórakozóhelyet Lohonyay István , a nevelőapám üzemeltette. Egy rövid ideig itt is éltem. Két év után leállamosították.

A híres Balaton Szálló utolsó bérlője

A Búzapiactól délre álló, egykori Zuschmann vendéglő a veszprémi iparosok kedvelt találkozó helye is volt. -Nevelőapám, 1940-ben kötött ide bérleti szerződést. Amikor odakerültünk, már Zushman úr nem élt, felesége ott lakott az egyik emeleti lakásban. Mi is ott laktunk egy rövid ideig velük átellenben 1952.-ig. Maga az épület akkor már pár éve Balaton  Szálló nevű szállodaépületként állt a Mártírok és a Füredi út kereszteződésében (ma KPM irodaépülete áll a helyén) Mint vendéglő és jóhírű szálloda, elsősorban a kereskedelmi szállóvendégeket látta el, nagyterme, kisterme, söntése, beszálló udvara volt. Ide  főleg a környékbeli településekről, Fajszról, Rátótról, Kádártáról érkeztek lovas kocsis kereskedők, vásározók. Itt volt a Brazsil-féle asztalosműhely is nagy udvarral, a tánctér, és az árnyas fákkal ölelt tekepálya. Erre a területre a mai Földhivatal épült. A főépület a tér felőli oldalról nyílt, ott volt a kisterem és a nagyterem. Az épületnek volt egy nagy padlástere, ahol selyemhernyókkal foglalkoztam. Az épületben 1944-ben katonákat szállásoltak el. A II. világháború alatt a vendéglő nagytermét lefoglalta a honvédség. Ott volt a besorozás. Engem is az időben akkor 14 évesen kivittek Németországba.  A Legényegyletben kellett gyülekezni, onnan soroztak bennünket Veszprém külsőre. 1500 leventét 4 katona kisért. Akkor 14 éves gyerek voltam , leventeként  polgári iskolába jártam. A család a pincében vészelte át a bombázásokat, az épület is sajnos jelentős találatot kapott.  A bombázások után édesanyámék beköltöztek a Cserhát utcába. Apám az ottani vendéglőben kezdett el dolgozni.

Egykori Zuschmann vendéglő, majd később Balaton Szálló, amelyet 1940-47-ig Lohonyay István bérelt

Tanulóévek és a kereskedelmi élet

1945 végén hazatértem a német fogságból, kénytelen voltam elmenni kereskedelmi tanulónak. Értékesítési Szövetkezetben töltöttem a tanulóéveket, ahonnan két év után felszabadultam. A lebombázott, lakhatatlanná vált vendéglőt csak 1947-ben tudták ismét megnyitni, de már más üzemeltetésben.  1950-ben megszűnt az épület, mint vendéglátóhely, államosítás után az erdészet költözött ide. Magát az épületet is, éppen 45 éve, 1971-ben végleg elbontották. Ez időszakban a Cserhátról a Szilfa utcába nősültem. Horváth Mária Valéria feleségem az Angolkisasszonyok tanintézetében tanult, az ő bátyját Horváth Józsefet autógumi-javítóként ismerték a Kossuth utcán. Az elmúlt évek alatt dolgoztam a kereskedelmi irodán, áruforgalmi előadóként. Amikor létrehozták a Megyei Tanács Kereskedelmi Osztályát, Jutason az utasellátó boltba kerültem. Az évek alatt a kereskedelem valamennyi ranglétráját végigjártam, míg megyei áruforgalmi előadó, majd később főellenőr lettem. Innen pedig a Szakszervezetek Megyei Tanácsában Testnevelési és Sportbizottság vezetőjének neveztek ki. Oszlopos tagja voltam a városi Sporthivatalnak, mint helyettes. 18 évig az SZMT - ben Sportbizottság titkáraként is tevékenykedtem. Végül 1989-ben mentem el nyugdíjba.

Ahonnan a dal fakad

- Lakásunkkal szemben lévő a Károly-templomba jártam át énekelni a kórusba. Ez egy fontos epizód volt az életemben, mert ez határozta meg a jövőmet is. Itt kapcsolódott össze a kereskedelem és a az ének szeretete. Az akkor oly divatos illemtáncórák is hozzátartoztak az életünkhöz, a kulturális ismereteinkhez. A táncórákon illemtáncot is tanítottam, legtöbbször magam mutattam be a táncokat.  Ez a tánciskola már a leállamosított Bakony étteremben működött az egyik pincehelyiségben. Húgommal,  akkor már népi táncos Marikával sokat táncoltunk ott, Pallós János tánctanártól nagyon sok hasznos tanácsot kaptunk, ő maga is nagyon érdekes mentalitású, talentumú ember volt. Még katonaként is, amikor a híradó alakulatnál szolgáltam, előnyömre vált az ének és a tánctudásról szerzett gyakorlatom. Felkértek, hogy alakítsak egy néptáncegyüttest, színházi kört és énekkart. Riadó feladatként megkaptam, hamarosan létre is hoztam a csoportot.

Felmenőim, azok családtagjai is valamennyien vendéglátással, kereskedelemmel foglalkoztak. A  veszprémiek leginkább a Dózsa téri Lohonyay vendéglőre emlékeznek leginkább, Lohonyay Jenő üzemeltette 1948-tól 1952.-ig egészen az állomosításig. Később ez lett a Népbolt, ma újra vendéglátó hely. A Lohonyay családdal sors kegyelmeként kerültem kapcsolatba, magam Ötvös vagyok, az a vérem. Nekem az életem volt a tánc, a zene, az éneklés. Amikor nem voltam éppen fociedzésen, a Betekints feletti sziklamagaslatra másztunk fel, a barátokkal, s ott énekeltünk. Énekversenyt rendeztünk, melyikünk tud szebben dalolni, kinek a hangja száll messzebbre a veszprémi alkonyatban Szép emlékek.  Ma a nagyobbik fiam vitte tovább ezt a múltamat. Húgom, Marika, nyugdíjasklub vezetője volt (ma már sajnos nincs közöttünk) egyszer egy záró foglalkozást tartottunk a nyugdíjasokkal a Betekints völgyben. Táncoltunk, énekeltünk, bónuszként a Himnuszt is elénekeltem. Bejöttek a pincérek, és kérdezték, ki énekelt. Én, feleltem. Újra ott. 70 év elteltével a veszprémi sziklák szomszédságában, ahol egykoron a Lohonyay István nevelőapám által üzemelt vendéglő szórakoztatta a régi veszprémieket. Korosztálya még viseli azokat a jegyeket, amiket a generációja illemtan foglalkozásokon sajátított el.

-Tudtunk becsülni, tisztelni, közösségben élni. Nekem a kereskedelem, a dal, az illemtánc fontos értékeket adott. Meghatározta az életemet. A felmenőimen keresztül az udvariasságot, a toleranciát nyertem. Engem az élet ifjúként a fogságban tanított meg arra, milyen fontos az emberi érték, hogyan kell tisztelni, becsülni embertársainkat, később a vásárlói körökön keresztül is.  A köszönésnek, üdvözlésnek, illemtana volt. A maiak már ezt nem tudják. A társasági életet és az emberi kapcsolatokat tanulni kellett. Jeles alkalmakkor alig vártuk a tavaszi virágnyílásokat, hogy csokrokat vihessünk a lányoknak. Valahol eltűntek az udvarlási szokások is. Meg kellett becsülni, hogy éltünk, élhettünk a legviszontagságosabb időszakban is. A legfontosabb, hogy a szeretetet soha ne hagyjuk el, hiszen az, ami mindent, mindennel összeköt, és minden létezőnek az alapja. A dalt, a muzsikát nem lehet elvenni, az bent van a lelkünkben. S máig is úgy hangzik a lelkemben, mint a 70 éve a Betekints sziklákról. Hét évtized távlatából már elmondhatom, hogy mindannyian nyertesei lettünk az  ifjúkori énekversenyünknek!