Lappangó hazai mediterráneum - Kalandozás tikkasztó hegyről feketefenyvesen át a guggolós borok hazájáig

Például a temperamentum. Személyes tanúja voltam egy kézműves cukrászdában, amikor a cukrászné a nyílt színen nagyon megpofozta a férjét, mivel az egyéb nőkkel mutatkozott karonfogva a városka 1x200 méteres korzóján, ahol azért elég nehéz észrevétlenül kicsapongani.

Növénytanilag pedig itt van ez az ördög szántotta hegy, a Szársomlyó, ahol is többféle virág ragaszkodik a langyos telekhez, a tikkasztó tavaszhoz és az elviselhetetlenül meleg nyarakhoz. Ötven fok meleg, az ember rohamosan szárad kifelé, a virágos kőris ágain pedig a mannakabóca és az óriás énekeskabóca csiriszel eszement módon, mint valami szűnni nem akaró villamos rövidzárlat.

A hegy botanikai zászlóshajója természetesen a magyar kikerics, ami februárban virágzik, virágzása pedig nagyszámú érdeklődőt mozgósít. Az egyébként igen vendégszerető Duna-Dráva nemzeti parkos őrök lelkesen biztatják a nagyérdeműt, hogy még abban a kikericsfoltban is hemperegjen kicsit, mert ott a legjobbak a fényviszonyok a fényképezéshez. Ehhez képest a pilisi lentúrán a Duna- Ipolynál rend, csend, fegyelem van, egy tövet lehet fényképezni szépen egymás után, és bár nem adtunk rá okot, úgy éreztük, hogy gyorsan előkerülhet az elektrosokkoló is, ha valaki lelép az ösvényről. A kikerics egyébként Magyarországon kizárólag a Szársomlyón van. Próbálták áreáját kiterjeszteni a szomszédos Fekete-hegyre is, de a növény azt már túl északinak érzékelhette, mert nem ott virágzott.

Magyar kikerics (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Igazi déli temperamentummal rendelkezik a haragos sikló is, ami nevét kimondottan agresszív természetéről nyerte, és aki meg akarja magát vele haraptatni, az a szoborpark környékén keresse, ahol alkalomszerűen lehet találkozni másfél-két méteres levedlett bőrével is.

Csak itt van továbbá a bakszarvú lepkeszeg, ami egy olyan pici pillangós, hogy az embernek fényképezéskor oda kell szorítania a fejét a százhúsz fokos sziklához és öt kép után sisteregni kezd a füle. Másik megátalkodott rokon a korongos lucerna, szépen esztergált, termetéhez képest szintén aránytalan nagy terméseivel. Mellesleg szólva nem kell azt hinni, hogy ezek olyan gyakoriak lennének arrafelé, mindkettőt sokat kell keresni a Szársomlyó kies területein. A hegy bányájában szinte minden télen látható a havasi szürkebegy és a hajnalmadár.

Szársomlyó - a bányaudvarban (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

A hegy, mint mondottam, júniusra szépen kiég, normális ember nem is császkál arrafelé. Újabban viszont az általam eddig csak rossznyelveknek nevezettek szerint gyomnak minősülő Orlay-turbolya szaporodott el a hegyen elképesztő mértékben. A növény maga még az ókori rómaiakkal terjedt felfelé északnak, és gyommá attól válik, hogy nagyon bírja a száraz, kopár élőhelyen való sanyargást. Összefüggő ernyői alatt a talajon már ott a jövő évi magkészlet, úgyhogy a kilátások nem túl fényesek. Ha én kutató lennék, biztos nem hagynám szó nélkül a problémát. Remek jó ökomatematikai tanulmányt írnék (ha egyébként nem kettesekkel csúszkáltam volna át az egyetemen minden számolós tantárgyból), hogy mi lehet az oka az ilyen hirtelen berobbanásoknak, sok színes grafikonnal és statisztikai trendanalízisekkel.

Orlay-turbolya (Fotó: Ifj. Vasuta Gábor)

Azt láttuk idáig is, hogy a lápréteket, mint például a kistápéit, az aranyvessző sanyargatja, a ritkásan benőtt homokfelszíneket a selyemkóró, de azt hihettem, hogy legalább a sziklagyepek biztonságban vannak a betolakodóktól. Nem mellesleg a Balaton-felvidéken arra már rájöttek, hogy az aranyvessző nem bírja a bármilyen kicsi elárasztást sem, úgyhogy neki már annyi, ha van pénz árasztócsatornák kiépítésére.

Ettől független szomorú tény, hogy a negyedik csak itt lévő növénylakost, az élősködő apró vajvirágot öt éve nem találják, pedig az egyéb szádorok nagyon jól érzik itt magukat. Hogy micsodák, azt kevéssé lehet tudni, mivel többük meghatározása mikroszkopikus jegyek alapján történik.

Fotó: Ifj. Vasuta Gábor

Aztán, ha végigsétáltunk a hegygerincen, egyszer csak megérkezünk egy nagy kőbányába, ami szívósan, évről évre rágja magát befelé a hegy testébe. Emlékeim szerint már fiatal éveink alatt demonstráltunk ellene, egy kalap alatt a bős-nagymarosi vízlépcsővel, amikor is a tiltakozókat jól pofán vágták gumibottal és elvették a személyijüket, amit aztán azzal a megjegyzéssel kaptak vissza később, hogy nem muszáj mindenkinek mérnöknek lennie. Azóta a módszerek nagyban finomultak, de a bánya azóta is halad előre.

Hajnalmadár Fotó: Ifj. Vasuta Gábor

Tulajdonképpen mulatságos is lehetne, hogy sokszor oly halálosan védünk dolgokat a NATURA 2000-es hálózat keretében, eleget téve eu-s kötelezettségeinknek, a védettséget külterületi helyrajzi számok alapján még a konyhakertekre is rálőcsölve, hátha a parlagi sas leshelyéül az uborkaágyás karóit választja, miközben meg a bányászat és erdészet önfeledten hancúrozik a középhegységi sziklai bükkösökben és szilagyepeken. Ők ál-természetvédő műsoraik alapján leszűrhetően a természetvédelem alatt valami parkerdőféleséget értenek szép nagy feltáróutakkal, szalonnasütőkkel, padokkal, foglalt forrásokkal, illetve sok vadászható nagyvadféleséggel.

Fotó: Ifj. Vasuta Gábor

Végül pedig essék szó a harmadik mediterrán vonásról, a borral történő erőlködésről. Szerintem errefelé rossz fehérborokat és közepes vöröseket állítanak elő, minőségüket a magas árral kompenzálva, hátha a vásárló nem mer szólni, hogy ilyen drágán ilyen vacak bort vett, úgy gondolhatja, hogy az ő nyelvében van a hiba.

Most lehet engem hazaárulózni, de a dél-francia kocsmák név nélküli asztali vörösei vagy a dalmát tengerpart hálószobák ablakában reklámozott vaderős borai lényegesen sokkal jobbak. Amúgy meg kisebb pincészetek remek epres és mandulás gyümölcskocsonyákat is előállítanak. Ebben a formában viszont nagyon kellemesek a helyi borok.

Fotó: Ifj. Vasuta Gábor

Meglátogattuk továbbá a Tenkest is, már csak a hajdani sorozat miatt is, amelyben a hős kurucok feketefenyves erdők mellett rohangásztak el, és amelyeket köztudottan vagy kétszáz évvel később kezdtek el telepíteni. Nos, a hegytetőn egy dupla kerítéses, nagyon őrzött izé van, sok kopasz, fekete ruhás őrrel, akiktől még a hegy kapitánya is bízvást becsinált volna, hogy a siklósi várról már ne is beszéljünk, ami olyan jegyárakkal működik, hogy az ember úgy érzi, a gaz labancok visszajöttek sanyargatni a turistákat.

Végül pedig higgyék el, nem vagyok én hazámnak rossz fia, annak ellenére, hogy ilyen savanyú dolgokat sikerült összeírni. Szeretem minden porcikáját, ismerem is, azért írok róla hónapról hónapra. Valahogy úgy van ez, mint ahogy a költő mondja, érted haragszom én, nem ellened.