A barátságos Aggteleki-karszt - Ahol a népzene nem kitelepített városi huncutság, hanem életünk része

Magas hegyekről itt szó nincs, nagy, dunnaszerűekről igen. De ráadásul ezeket is a spájzban tartják Jósvafő mögött a határ felé, úgy kell odagyalogolni hozzájuk hosszú-hosszú álmosító mezőkön keresztül, hogy végre felmászhassunk rájuk. De ha egyszer felmentél, körpanorámát kapsz kárpótlásul. Szelíd lankákat, kis falvakat, és pici pontokként a legelő hucul ménest. Olyan távoli vidék ez, ahol az élet maga szerveződik saját lassan hömpölygő ritmusa szerint régtől fogva. A középkorban a Görgő-forrás melletti királyi udvarházat kenyérrel Udvarnok falu látta el, gyümölccsel Almás és Körtvélyes lakói, mézzel Méhész, a fuvarozást pedig, nem fogják elhinni, Szekeres község végezte.

Emellett persze várak itt is álltak, többek között Szádvár és a Tornai-vár. Ez utóbbi a tornai vértő locus classicusa, azaz a növény klasszikus első megtalálási helye. A vértőnek e faja az egész világon csak itt és az Alsó-hegyen található, na jó, meg a Szent János-kövön, bár a botanikusok szerint ott semmi keresnivalója nem volna. De egyéb ritkaságokból is jól el van látva a hegység. Egyik nemzeti parkos ismerősöm beszélgetés közben megkérdezte, hogy nem akarok-e véletlenül papucskosbort látni, tette ezen kijelentését olyan rezzenéstelen arccal, mintha egy tő lósóskát ajánlgatott volna. Másikuk pedig vonakodva ismerte el, hogy ő találta meg a haller-decevirágot egy isten háta mögötti töbörben. Maga a növényke ugyan nem egy csuda jószág, de mindösszesen egy kis foltban található meg Magyarországon.

Leltározva a látnivalókat, meg kell említeni, hogy van a vidéknek egy Esztramos nevű hegye is, amelyen érdekes módon majdnem ugyanazokat a ritka növényeket lehet fellelni, mint a bükki Bélkövön. Korai szegfűt, selymes zanótot, sziklai borkórót és buglyos kőtörőfüvet, azzal a különbséggel, hogy a nyúlfarkfű itt erdélyi, nem magyar. Felső részét pedig ugyanúgy lebányászták, mint bükki testvéréét. Érdekes módon a bányászat oda szeret települni, ahol a legtöbb kárt tudja okozni - lásd, a Szársomlyóról is majdnem letermelték a magyar kikericset.

Ha tovább megyünk a Bódva patak mellett, elhagyva az Esztramost, aránylag érintetlen mocsárréteket láthatunk, áprilisban kockás liliommal éken.

A kockásliliom mellett ugyancsak nem mindennapi látvány Bódvalenke házfalakra festett képei. Cigány festőművészek pingálták ki az egész falut, a művészetükre jellemző meghökkentő szín- és gondolatvilággal. A Teremtő ugyan kicsit úgy néz ki, mint egy kiöregedett cigány-prímás, de hát a Fülöp-szigeteken a Télapó ferde szemű, kinek-kinek a hitvilága szerint.

Feltétlenül szólni kell még az erre kanyargó gótikus útról is, Magyarország legszebb kis gótikus templomaival, meg a Jósvafői szüreti napokról, ahol ugyan húsz ember jut egy tőke szőlőre, a hangulat viszont zseniális, ami inkább a környék som-, vadkörte- és egyéb pálinkáinak köszönhető, mintsem az ijesztgetésre szolgáló bornak. Ugyanitt falunapok is vannak. Életemben először éreztem úgy, hogy a táncház meg a népzene nem kitelepített városi huncutság, hanem életünk része is lehet, itt a patakparton, a csűrben és a temetődomb alatt.

Közben elfelejtettem mondani, hogy errefelé van még kövirigó és hiúz, ja, meg cseppkövek is, de hát ezt mindenki tudja.