A szépség és szegénység tájai - Barangolás a rejtelmes tolnai löszvölgyeken, dombokon és homokvidékeken

Igazából pedig négykézláb sem kellett keresni, mint, mondjuk, egy holdrutát, ami egy zölben zöld típusú mütyür páfrány. A tátorján virágzó tövei olybá tűnnek fel messziről a domboldalon, mintha legelésző bárányok kószálnának szerteszét. A rátalálás örömét még fokozzák a szennyes ínfű és az érdes csüdfű foltjai, amelyek szintén védett lösznövények.A kettes számú titkos löszvölgy Nagykarácsony mögött található. Alján, mint minden rendes völgynek, egy névtelen ér folyik, oldalán birkák legelésznek (ez esetben tehát nem tátorjánok). A völgytetőn pedig a borzas macskamenta bokrocskái díszlenek. A növény őshonossága sokáig kérdés volt, pedig élőhelye kimondottan az a rövidfüvű sztyepprét, ahol közeli ukrán rokona, a keleti macskamenta díszlik. A megtalálás öröme itt is egy kicsit olyan holland mélyföldi feeling, egy búzatábla sarkában kell beereszkedni, helyes régivágású gyomok között, mint a lángszínű hérics és a poloskafű. Ugyanezen löszformációk sokkal látványosabbak a Duna paksi és Baja alatti szakasza fölé magasodva, például Dunaszekcsőnél, ahol sajnos rég ellenőriztem le, de húsz évvel ezelőtt a világ legjobb halászléjét főzték a Rév-csárdánál (az ezüstérem a bajai Békaváré, a bronz a paksi halászcsárdáé). Csak remélni tudom, hogy azóta nem gyrosszal és hamburgerrel mérgezik az arrajárókat. A csárda mellett láttam és azóta se soha, egypár fából ácsolt A betűt, rajta száradófélben lévő halászhálóval. Hogy az a kece, azt csak Kácsor László hetvenes–nyolcvanas években kiadott, fekete-fehér, nagyon szép és emberi, vadvizeket kutató fotóalbumából tudtam meg. Az A betűt hosszú kötélről irányították a csónakból a fenéken húzva. Az eszköz kimondottan kecsege fogására lett kifejlesztve évszázadok sora alatt – Herman Ottó ajánlásával.

A tátorján virágzó tövei olybá tűnnek fel messziről, mintha legelésző bárányok kószálnának szerteszét Fotó: ifj. Vasuta Gábor

A löszfalakon élnek a színpompás gyurgyalagok

Ezeken a löszfalakon él a parti fecskesereg, a gyurgyalag, de egyes helyein még a haragos sikló is, ami egy másfél–kétméteresre is megnövő kígyó, és állítólag már köszönés helyett harap, ha közelebbi ismeretséget akarunk vele létesíteni.

Ugyanezek a löszfalak és dombok között kalandozhatunk a Szekszárdi-dombvidéken is, ahol szekerek vájták ki századokon keresztül az utakat egyre mélyebbre és mélyebbre, vagy éppen a lesiető vízfolyások formálták azokat mély árkokká, Mészöly Miklós műveiben következetesen „szurdik”-ként szerepelve. Tájakról és emberekről soha senki nem írt szebben prózát magyar nyelven, mint ő, nem hiába barátkoztak össze első látásra Bohumil Hraballal, amikor ellógtak sörözni egy nem túl érdekes írókonferenciáról; ötféle nyelv keverékén társalogva a budapesti és prágai nők ágybéli szokásairól például. Sajnos ma már egyikük sem él.

Borzas macskamenta és látogatója

Én meg belátom, kicsit túl elkanyarodtam a haragos siklótól, azt azonban még okvetlenül meg kell említsem, hogy legkulturáltabban itt, a Szekszárdi-dombok sváb nevű pincéiben lehet leittasodni egy szép májusi délután. Helyi vörösbort kortyolva, belehelyezkedve a Sió és a gemenci erdőség távlati panorámájába, majd óvatlanul megbotolva legurulni a már említett szurdikban.

Ha kicsit még távolabb merészkedünk nyugat felé, rejtelmes településekkel is fogunk találkozni. Nagyszékely zsákfalu valamikor szállodával, gimnáziummal, hentesbolttal és nagy présházi élettel. Ma leginkább szépségből és szegénységből áll. Ormánság, Belső-Somogy, Cserehát, Cserhát, Karancs-Medves. A szépség és szegénység tájai.

Ne feledkezzünk meg Illyés gyuláról sem, aki itt, a szomszédos Rácegrespusztán született. Íróink közül erről a két dologról ő tudott a legtöbbet.

A ritkán fellelhető pusztai meténg

homoki nőszirom

De még a hegyeket is elrejtették errefelé. Akácosok mögött lapulnak. A németkéri Látóhegy m-es magasságával, a bikácsi Ökör-hegy pedig még ennél is kevésbé hatalmas. Igazából kedves homokkupacokról van szó, amelyek sikeresen átvészelték az akáctelepítést. Növényzetük teljes mértékben lenyűgöző. Sehol nem láttam még ilyen hatalmas homoki árvalányhaj mezőket, amelyeket tavasz végén a báránypirosító kék virágai színeznek (feloldva a színbéli ellentmondást: a bárányt igazából a gyökere pirosítja, amellyel régebben jelölték is az állatokat). Az Ökör-hegyen a ritkább fajok közül a pusztai meténggel, a homoki cickafarkkal és a homoki nőszirommal találkozhatunk, valamint érdekes szenderekkel és medvelepkékkel.

szennyes ínfű

Később, ősz felé, amikor a kisült homokfelszínek új erőre kapnak, látványos és kevésbé látványos dolgok mutatkoznak együtt, a botanikus szívének egyaránt kedvesen, mint a kék szamárkenyér és a homoki bakszakáll (látványos szekció), valamint a gyíkpohár és kétféle poloskamag, amelyikből a fényes leginkább egy kupac összegabalyodott piros drótra emlékeztet így ősztájt (látványtalan szekció). Csak a teljesség kedvéért essék szó a közeli nagydorogi Szenes-legelőről, ahol a csupasz, nedves homokfelszíneken a tarka zsurló él az eleddig felsoroltakon kívül. A csupasz homokfelszínről jut eszembe, hogy a környéken a naturisták is szoktak túrázni és főzőcskézni, amit csak helyeselni tudunk, mivel csalánosban és bozótosban biztos sokkal kellemetlenebb lehet pucéron kirándulni, mint itt.