Olaszos hangulat, kulturális és természeti értékek várják Piran városában

Szlovéniának mindössze 47 kilométer hosszú a tengerpartja, ám érdemes felkeresni akár nyaralásról, akár rövidebb kirándulásról legyen szó. A strandok mellett történelmi nevezetességeket is tartogat.

Szlovénia Velencéjének is nevezik a hangulatos, olaszos Pirant. A településről származó legkorábbi feljegyzést egy ismeretlen ravennai pap tette egy 7. századi világtérképen. Az ábrázoláson is szereplő település neve valószínűleg a görög pyrranos (piros) szóból származik, mert a vöröses kövek gyakoriak a város környéken.

A város a szárazföld felőli oldalán várfalakkal védett kis öbölben terül el. Bárkákkal, vitorlásokkal teli kikötőjéből nyílik a barokk hangulatú Tartini tér, közepén Giuseppe Tartini zeneszerző és hegedűvirtuóz szobrával. Itt található a városháza, valamint az oroszlánkonzolos erkélyű ház, a Benečanka (Velencei ház). A város látképét meghatározza a dombtetőre épült, XII. századi, tengerre néző Szent György-templom, melyet a város védőszentjéről neveztek el. A 14-16. században épült Szent Ferenc-temp-lomban pedig Celesti, Tintoretto, Lazzarini és az ifjabb Palma festményeit találhatják az érdeklődők.

Az óváros csak gyalogosan közelíthető meg, ezért attól délre, a tengerparton épültek külső parkolók, ahonnan gyalog vagy tömegközlekedéssel lehet eljutni a belvárosig. A 20. század elején Piran volt a legvirágzóbb osztrák-magyar város több mint 12 000 lakossal, nagyobb volt, mint a 10 kilométerre fekvő Koper. Ebben az időben töltötték fel a belső kikötőt, ahol ma a Tartini tér áll. Az 1900-as népszámlálás szerint Pirannak 6791 olasz, kilenc szlovén és egy horvát lakosa volt. Ma lakosainak száma Sečovlje és Portoro helységekkel együtt 16 758.

Piran belső kikötőjét a 19. század végén töltötték fel, azóta ez a Tartini tér. A városban született 1692-ben Giuseppe Tartini, olasz zeneszerző és hegedűművész. 1892-ben szobrot állíttattak tiszteletére, és róla nevezték el a teret is

A Piran és Izola közötti tengerparton találjuk a Strunjan Nemzeti Parkot, mely természetvédelmi terület. A város strandjai kiváló vízminőségűek. A 160 hektáros park területén húzódó sziklák a Trieszti-öböl leghosszabb érintetlen sziklavonulatai. Utánaolvasva a helynek az is kiderül, hogy a területén szép számmal találhatók olyan növények, melyek Szlovéniában a kihalás szélén állnak.

A környéken járva betekintést nyerhetünk egy jellegzetes tengerparti munkába is, megismerkedhetünk a sólepárlással, ha felkeressük Sečovljét. Már a római kori írások sóbányászó helyként említik, majd ez a munka évszázadokon át számos családnak biztosított megélhetést. Az 1950-es '60-as években még működtek az Isztriai-félsziget és az olasz tengerpart karéjában található szlovén sólepárlók. Itt évszázados, évezredes hagyomány alapján, kézi munkával párologtatták el a tengervizet a sekély parton kialakított rekeszekben. Ezekben mezítláb vagy fapapucsban kotorták egyre nagyobb kupacokba a tengeri sót.

A sólepárlók érdekes látványt nyújtanak, a turistákat történeti bemutató is várja a helyi múzeumban

A Piran környékén található sólepárlók mellett épültek a nyaranta munkát végző dolgozók, a "sógereblyézők" házai, amelyeket csak az itt végzett munka idején használtak, emiatt csupán a legszükségesebb dolgokkal szerelték fel ezeket a lakokat. Az Adria ezen sólepárlói jelentősen befolyásolták környezetük társadalmi, gazdasági és kulturális arculatát is. Sečovlje településén múzeumot hoztak létre, mely bemutatja a vidék életét évszázadokon át meghatározó munkát és ennek kulturális jellemzőit.

A látnivalók megtekintésén túl a vállalkozó szelleműek felcsaphatnak önkéntesnek, nyaranta részt vehetnek a sólepárló táborokban. A vizet a lepárlókazettákról másik kazettára zsilipek segítségével terelik és cserélik a gazdálkodók. A víz annyira tiszta, hogy az itt felhalmozott só messze földön híres, régóta hasznosítják.

A környéken az élővilág is jelentős, sok vándormadár ellátogat ide.

A környék első lakói az illír törzsek voltak, akik földműveléssel, vadászattal, halászattal foglalkoztak. Az itt élő kalózok az Észak-Adrián folyó római kereskedelmet támadták. Krisztus előtt 178 és 177-ben a Római Birodalom része lett a terület, ezután jöttek létre az első villa rusticák, azaz római villák.