Hajrá Hoya!

Az akkori egyetemistáink - Fülöp, Borszéki, Domonkos, Laki, Hamerli, G. Nagy, Lajtai, Drozda, Koncz, Csabai, Jakab és a többiek - két évig játszhattak az élvonalban. Hivatalos eredménylapozgatóként a pálya széléről olyan extraklasszis ellenfelek közelében is lehettem, mint például Gyurasits, Bana, Gellért, Tvordy, Salgó, Losonczi és sorolhatnám sokáig.

Aztán már újságíróként tudósíthattam a nyolcvanas évek közepén, amikor kétszer feljutott és kétszer kiesett a Petőfi Lajos edző vezette együttes. Szathmáryval, Juhossal, Majorral, Jáhnival, Andorkával, Somogyival, Polaival. Újra érezni lehetett az élvonal, a magasabb osztály hangulatát, a szakmai és minőségi különbséget a két mezőny között.

Aztán a Veszprémi Volán hölgykoszorúja is ott volt három évig a legjobbak között. De az egy másik történet. Tehát a királynék városában nem szokatlan, hogy a szurkolók elitcsapatok meccseire járhattak. Sajnos, évtizedekkel ezelőtt történt mindez. Na, de most itt az új remény. Negyedszer is belépni azon a kapun, ahol már jártunk többször is. Igaz, a feltételek, a körülmények, a költségek azóta alaposan megváltoztak. Egy azonban változatlan érzés maradt.

A legjobbakat úgy látni, hogy a Veszprém az ellenfél. Ezért is hajrá Hoya, a Debrecen elleni, két nyert meccsig tartó párharcban! Igaz, elhangzott, hogy az ezüst is szépen csillog és akkor is elismerés jár a srácoknak, ha ilyen színű medál kerül a játékosok nyakába. De azért egy kicsit csalódott leszek, ha arany és első osztályú csapat nélkül maradunk ősztől a megyeszékhelyen. Nem is csalódott, inkább szomorú!