Köszönet az anyáknak

Az 1998-tól 2000-ig terjedő időszakban én sem voltam jó. Többször elcsatangoltam hazulról, bár otthon nagyobb szükség lett volna rám: a jelenlétemre, édesanyám felém áradó szeretetének viszonzására. Aztán úgy hozta a sors, hogy a lelkiismeretem felébredt, s nem hagyott nyugodni, amíg valamit jóvá nem tettem az elkövetett bűneimből.

Együtt ültettük a temetőben a virágokat édesapám sírjára. Ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzik neki apu. S ballagva kifelé, a sírokat nézve mondta: „milyen békés is egy temető, csend vesz körül bennünket”. Ezt követően elszavalta nekem Robert Burns versét, a John Anderson, Szívem, John címűt.

Szerettem őt még végső elesettségében is, hiszen nagyon sokat tett értünk, és áldott jó édesanya volt. A múlt idő abroncsként nehezül a szívemre, de ő azt mondja felülről: „ez az élet rendje”.

Még amikor a Vörösmarty Otthonház folyosóján tologattam kerekes székben, akkor is megjegyezte egyszer: „a temetőbe toljál ki, ott melegebb van”.

A másik élmény, ami eszembe jut, az, amikor már nagyon beteg volt, és gyógymasszőr járt hozzá, felismert engem, s hangosan, örömmel mondta: „a fiam”.

Megrázó erővel tolulnak fel bennem ezek az emlékek. Együtt mentünk templomba, s ma már csak egyedül veszek részt az istentiszteleteken. Olyan kár, hogy így alakult! De az idő kereke visszafordíthatatlan!

Ezért kérek minden ép családban felnevelkedett embert, hogy ezen a napon foglalkozzon többet az édesanyjával, vagy ha esetleg már nincs köztünk, látogasson ki a temetőbe egy csokor virággal, és emlékezzen meg szerettéről!

Higgyék el, hogy megéri a lelki békéért, a nyugodtságért az élet felgyorsult ritmusában megállni édesanyánk előtt, s megadni neki a tiszteletet.

Csapó Attila, Pápa