A bajnok magyar maradt

A félig Nyirádon, félig Németországban élő többszörös magyar bajnok Veszprém megye egyik elfelejtett atlétájaként mutatta be magát. 1952-ben országos ifjúsági versenyzőként,  két évvel később távol-, hármas- és magasugrásban állhatott dobogóra.

A nyolcvanegy esztendős Papp Tibor Farkasgyepűn élte kisgyermekkorát. Nyolcéves volt, amikor erdész édesapját áthelyezték Nyirádra. A sportoló a sümegi gimnázium tanulójaként kiemelkedő sikereket ért el.

– Jóval nagyobbat ugrottam, mint a versenyzőtársaim. Felfigyelt rám Papp Pál sportorvos, aki jelezte az eredményeimet a sportminisztériumnak – mondta Papp Tibor, akit „vidéki csodagyerekként" fogadtak Budapesten. Amikor a magyar-román ifjúsági találkozóra készültek, nagyobbat ugrott, mint a felnőttek. Papp Tibor szívesen mesélt a régi időkről, és emlékezett elhunyt sporttársaira, Zsivótzky Gyula és Csermák József kalapácsvető olimpiai bajnokokra. 1954-ben  együtt utaztak Svédországba, ahonnan szintén győzelemmel tértek haza.

– A versenyen második helyezést értem el, és megdöntöttem az országos ifjúsági csúcsot, ami tudtommal huszonöt évig állt. 14,58 métert ugrottam. A sikeres szerepléseinkért nem kaptunk pénzt, de nagy öröm volt, hogy a magyar címert a mellünkön viseltük – számolt be a sportoló. Az 1954-es országos ifjúsági bajnokságon három versenyszámot nyert, a többin nem engedték elindulni. Egy évvel később a  sérülése miatt nem tudott nyerni.

– 1955-ben bevittek katonának, Székesfehérváron volt a hadosztály székhelye. Öt hadseregbajnokságot nyertem:  száz- és kétszáz méteres futást,  távol-,  hármas- és  magasugrást. Amikor ezért a tábornok négy hét szabadságot adott, kértem, hogy a többiek erőfeszítéseit is hasonlóképpen honorálja, hiszen ők is ugyanúgy megpróbálták – mondta Tibor. A fiatalember szeretett volna leszerelni, hogy özvegyen maradt édesanyját segítse, de ezt nem engedélyezték neki. A sportsikerei miatt állandó kimenési engedélyt kapott  Tapolca területére, ő azonban elszökött édesanyjához Nyirádra.

– Éppen fát fűrészeltem, amikor megjelent a ház előtt egy dzsip. Kiszállt belőle egy politikai tiszt, visszavittek a laktanyába, és másfél hét fogdát kaptam. Hangszórón hallgattam az országos atlétikai bajnokság közvetítését. A rádió azt harsogta, hogy „nem tudjuk, hogy van a Papp", miközben én a fogdában ültem. Ha tudták volna, hol vagyok... – sóhajtott a bajnok. Nagyon bántotta, hogy nem engedték leszerelni, ezért az egyik eltávozása alatt nem haza ment, hanem az osztrák határ mentén élő  rokonához, aki megmutatta a két országot elválasztó Lajta folyót.

– Azt mondta a nagybátyám, hogy úgyis átugrom a nyomsávot. Félútról visszanéztem, de nem gondoltam meg magam – mesélte a bajnok. Ausztriában várták a magyar menekülteket, és Grazból Londonba lehetett tovább menni. Az atléta akkoriban a futballban lelte örömét. Úgy látta, hogy az angolok még 1956-ban is a három évvel korábbi, magyaroktól elszenvedett vereségüket siratták.

– Spanyolországba mentem 1961-ben, majd Franciaországba. Angol helyett francia menekültigazolványt kaptam, és egy építőipari vállalatnál kezdtem el dolgozni. Mivel a franciák nem fizettek túl jól, csatlakoztam egy csoporthoz, amely Németországba toborzott kőműveseket – ismertette Tibor. Amikor lejártak az igazolványai, a franciák azért nem hosszabbították meg, mert az állt benne, hogy Németországban is dolgozhat. Ekkor egy amerikai katona segítségének köszönhetően jutott át a határon.

– Stoppoltam, és egy amerikai állt meg. Szerencsére beszéltem a nyelvet, elmondtam, hogyan jártam. A katona azt kérdezte, hány kiló vagyok, és beszállított a bogárhátú csomagtartójába. Amikor átértünk a határon, csak annyit kérdezett, hogy életben vagyok-e még – mesélte a férfi, aki Stuttgartban még a szabóságot is kitanulta. Ott látta a tévében, hogy „Berlin a jövőd, kapsz munkát", és odarepült egy csak odaútra szóló jeggyel.

– Mindössze huszonkét éves voltam, a feleségemet is ott ismertem meg. Nyugat-Berlinben a Budapest strassen láttam meg Roswithát. Mondtam neki, hogy nem török vagyok, hanem magyar, és az unszolásomra megivott velem egy kávét – mondta Tibor, akinek a felesége is kitűnően érti a magyar nyelvet, beszéli is, ha szükséges.

– Amikor a szokásosnál később értem haza, az édesanyám megkérdezte, hogy megismerkedtem-e valakivel. Mondtam, hogy egy magyarral, anyám azt felelte rá, hogy „az jó", hiszen figyelte a világ eseményeit, és 1956-ban megrendülten hallgatta a rádióban a  tudósításokat a magyarországi eseményekről – mesélte Roswitha.

A fiatok 1967-ben, egyészen pontosan hetedik hónap hetedikén összeházasodtak. Közös üzletet alapítottak, de a működése nem volt túl sikeres, és bezárták. Az első lányuk születésekor kaptak egy lakást, azóta is ott élnek.

– Tizenkét éven át voltam a Nyugat-berlini magyar kolónia elnöke. Tánccsoportot alapítottunk, bálokat szerveztünk és minket is sok helyre meghívtak. Ez egy nagy hírű társaság, még Petőfi és Liszt is kapcsolatban állt a kolóniával – mesélte az egykori elnök. Egy alkalommal találkozott azzal a politikai tiszttel, aki fogdába küldte. Arra kérte, hogy kémkedjen nyugaton, de Tibor ezt visszautasította.

A fiatalember és a felesége egy gyógyszergyárban dolgozott, lányaik is a cég alkalmazásában állnak.

– Marika 48, Ildikó 39 éves. Két unokánk van, Dorian rövidesen 15 esztendős lesz, Leni pedig 9, aki nagyon jó mindenféle sportban. Olyan, mint egy rugó, mintha magamat látnám benne. Remélem, megérem, hogy lesz belőle valaki – mondta a nagypapa, aki feleségével hat hónapot Nyirádon, hat hónapot Berlinben tölt.

– Sokan nem is tudják, hogy mekkora sportoló voltam, még itt a faluban sem. Nem tudják, hogy mi lett a többszörös magyar bajnokból, hiszen elmúltak az évek, de azért még élünk, és a bajnokságokon a magyaroknak szurkolunk – hangsúlyozta Tibor. Bár nem politizál, csodálkozik a bevándorlási helyzeten, mert őt befogadták, bár nem háború elől menekült.