Ki lehet-e kötni, hogy csak feketék énekelhessék a Porgy és Besst?

Azóta is állja a sarat, hogy a világsajtó újra és újra kérdéseket szegez neki arról: miért gondolja, hogy helyesen döntött, amikor szakított azzal az egyértelmű utasítással, amit Ira Gershwin, a zeneszerző öccse és az opera szövegírója adott, s amely szerint a produkciót kizárólag fekete énekesek adhatnák elő.

A legfőbb érve talán az a meleg támogatás lehet, amelyben Nicholas Payne, az Opera Europa igazgatója fordult a budapesti bemutatót megelőzően Ókovács Szilveszter főigazgatóhoz, s amelyben azt fejtegeti, hogy az Erkel Színház előadásában nem arról van szó, hogy megtagadják a fekete művészektől a munkát, hanem inkább arról, hogy lehetővé teszi, hogy ennek a csodálatos műnek az üzenete újabb közönségekhez is eljusson.

A legutóbbi kérdésáradatot az a New York Times zúdította Ókovács Szilveszterre, amely lap már korábban is élen járt az Ira Gershwin diktálta művészeti dogma felülvizsgálatában. Egy korábbi cikkükben, amely egyébként az Operaháznak is szellemi muníciót szolgáltatott a maga tabudöntögető vállalkozásában, ők idézték Simon Estes basszbaritont, aki nem tagadta, hogy igenis küzdelmesnek számít a színesbőrű művészek integrációja az opera világában. Ezért bátran hangoztatta, hogy megítélése szerint

az all-black – vagyis csak fekete előadókat színpadra állító – szereposztás veszélyeket rejt magában a Porgy és Bess zavartalan befogadására, de még a feketék integrációjára nézve is.

Mindaz, amit ő képviselt, azért is nyomot különös súllyal a latban, mert ő deklaráltan büszke volt arra, a Zürichi Operában egy olyan előadásban lépett fel még 1977-ben, amely  szigorú dogma megszegése ellenére vegyes szereposztással hozott össze 25 teltházas előadást. Estes így aztán jogot formált magának arra is, hogy kétfrontos harcot vívjon: szigorúan megrója azokat a társulatokat, amelyek nem fekete művészekre osztottak bizonyos szerepeket, amely eljátszására ők hanganyaguk alapján nagyon is alkalmasak lettek volna, de ugyanígy fel merte vállalni azt a kijelentést is, hogy a Porgy és Besst „a fehérek is kiválóan énekelhetik.”

A rendhagyó szereposztásban előadott opera január 27-i bemutatója nagy sikert aratott Budapesten, de a viták nem csitultak, s a jelek szerint nemzetközi színtéren is hullámokat vetnek. Így aztán a nemzetközi figyelem fokozódása miatt is úgy helyes, hogy alaposabban is megismerkedhessünk ennek a merész művészeti kísérletnek az indokaival.

A Fidelio a Magyar Állami Operaház érvrendszerét közreadó cikke különösen hasznos lehet arra, hogy ki-ki maga is döntést hozzon arról, hogy a Gershwin örökösök kérlelhetetlenül szigorú kikötésével ért-e egyet, vagy inkább megengedően viszonyul az all-black dogmájának felülvizsgálatához, s így egyszersmind a magyar művészek produkciójához is.

Mint emlékeztetnek, amikor 1935-ben bemutatták George Gershwin fő művét, a Porgy és Bess című operát, egyesek – félreértve a szerzői szándékot – sérelmezték a feketékkel szembeni előítéletek erősítését. Az afroamerikai közösséget bemutató alkotás középpontjában ugyanis egy kripli koldus és egy kábítószerfüggő nő különös szerelme áll. A feketék zenéjét hosszú évekig tanulmányozó Gershwintől viszont mi sem állt távolabb, mint hogy útjába álljon a színesbőrűek társadalmi elfogadásának.

Az I Got Plenty O' Nuttin kezdetű operaslágerrel vagy épp a könnyűzenei sikerekig menetelő Summertime-mal a szerző kifejezetten a széles közönség érdeklődésének homlokterébe helyezte az afroamerikai kultúrát. Az egyenlőségért folytatott harc közben a Porgy szövegírója, a zeneszerző öccse, Ira Gershwin viszont talán túlzásba is eshetett, amikor a '80-as években, halála előtt bevezette az „all-black cast”-ot, vagyis hogy csak született fekete énekesek adhassák elő az operát.

A Fidelio ezt követően számos elgondolkodtató idézettel is szolgál, amelyet minden kommentár nélkül osztanak meg a nyilvánossággal.

„Ezt a döntést a művészeti vezetésre kellene hagyni akár itt (az USA-ban), akár máshol a világban, és nem jogi megkötésnek kellene lennie.”

Donal Henahan, New York Times, 1985

„A történet legalább annyira alkalmazható a nem fekete közösségekre is, és ezt széles körben elismerik. Ez egy nagyon emberi történet. Lehet, hogy az 1900-as évek fekete déli államaiban játszódik, de a benne lévő érzelmek egyetemesek.”

- Clarke Peters, énekes (idézi: Kurt Barling, BBC, 2006)

„Ennek az operának a modernizálása, a történet áthelyezése sosem volt egyszerű. Ez abból adódik, hogy Gershwinék ragaszkodtak ahhoz, hogy mindig all-black cast énekelje – ami nem probléma egy fokvárosi produkciónak.”

The Scotsman, 2010

A világon bármelyik színháznak, ha valóban a közösség szolgálatában áll, az adott közösséget kell tükröznie.

- Charles Packard, a coloradói Aurora Fox Culture Center igazgatója (idézi: Stephanie Wolf, Colorado Public Radio, 2016)

„Egy operában igenis számít a megjelenés. De a hang, a művészi kifejezés és a drámai jelenlét még inkább számít.”

Anthony Tommasini (idézi: Georg Predota, Interlude, 2017)

”Természetesen úgy tűnhet, hogy a művet fekete művészekkel előadatni biztosíthatja annak autentikusságát. Viszont egy opera drámaisága soha nem az ilyesfajta valósághűségen alapszik. Mélyen megérintő lehet a Bohéméletet olyan fiatal művészek előadásában látni, akik tényleg szegényes bohém művészekként jelennek meg. Az operarajongók mégis tökéletesen elfogadják Luciano Pavarottit egy éhező párizsi költő szerepében, csak hogy Rodolfo szárnyaló melódiáit hallhassák vele, és hogy belemélyedhessenek a mű esszenciájába.

Mi a helyzet azokkal az operákkal, ahol a bőrszín fontos eleme a történetnek, mint Verdi Otellójában. Egyik legjobb produkciójához Ms. Caldwell Shirley Verrett fekete szopránt szerződtette Desdemona szerepére a fehér James McCracken által megformált Otello mellé. Ms. Verrett bőrét sminkkel világosították; McCrackent sötét testfestékkel borították be. Nem számított a bőrszín, az éneklés volt a fontos. Néhány ütem az első felvonás szerelmi kettőséből, és a közönség máris le volt nyűgözve.

Ma már nehéz elképzelni bármely operatársulatot, amelyik habozna szerződtetni bármilyen bőrszínű hangilag tehetséges művészt.”

Idézetek Anthony Tomassini írásából, New York Times, 2002

„Csodálatra méltó vállalkozás, amit mi az Opera Europa részéről igencsak támogatunk. Önökhöz hasonlóan én is úgy vélem, hogy ez az opera a 20. század egyik legnagyszerűbb zenei és drámai műve, mely egyetemes üzeneteket hordoz.

(...) van egy elfogadott szokás, miszerint, ha eltérő feltételek mellett mutatnák be olyan országokban, mint Németország vagy Ausztria, a jogtulajdonsok időnként lazítottak a megszorításokon annak érdekében, hogy más közösségek is élvezhessék a művet.

Mivel a Magyar Állami Operaház magyar énekesekkel kívánja bemutatni a művet, előnyös lenne, ha a jogtulajdonosok a szereposztásra vonatkozó feltételektől eltekintenének, ahogyan azt már megtették más európai előadások esetében.

Nem arról van ugyanis szó, hogy [az Opera] megtagadja fekete művészektől a munkát, mint inkább lehetővé teszi, hogy ennek a csodálatos műnek az üzenete újabb közönségekhez is eljusson.”

- idézetek Nicholas Payne (igazgató, Opera Europa) Ókovács Szilveszter főigazgatónak írt leveléből, 2018

Borítókép: Bakonyi Anikó (b) Serena, Palerdi András (b2) Porgy, Rõser Orsolya Hajnalka (b3) Clara és Létay Kiss Gabriella (b4) Bess szerepében George Gershwin, DuBose és Dorothy Heyward, Ira Gershwin Porgy és Bess című operája próbáján a budapesti Erkel Színházban 2018. január 25-én. A háromfelvonásos, angol nyelvű előadást a Magyar Állami Operaház társulata az Erkel Színházban mutatta be Almási-Tóth András rendezésében január 27-én.

MTI Fotó: Mónus Márton