Mostantól ismerősök vagyunk

- Bevallhatom, hogy mint középiskolai tanár, a tanév első napjaiban már megfordult a fejemben a kérdés, vajon mit tegyek, ha a diákjaim megjelölnek valamelyik közösségi portálon, van-e erre valami kialakult gyakorlat, etikus-e, praktikus-e, szabad-e itt közösködni, szóval mit kell tenni, ha az arcom könyvébe bejelentkezik valaki.

Gyorsan átfutottam a képeimet, lecsekkoltam minden megadott információt, és úgy döntöttem, vállalható vagyok a tizenöt évesek előtt (is). Még akkor is, ha nem rakom tele az üzenőfalamat kettőspontokkal, csillagokkal, P betűkkel és mindenféle fura jelekkel. Valamint nem csetelek, megalájkolok, esetleg jelölgetem meg a szemeteskukákat és a kóbor kutyákat a képeimen.

- Ahogy számítottam is rá, a körülbelül két hét csendes megfigyelés után megjött az első üzenet: Dávid a barátod szeretne lenni a Facebookon. Úttörő Dávid után többen is úgy gondolták, legyünk jóban virtuálisan is, most körülbelül a tanítványaimnak egyharmadánál tartok, sőt, van olyan is, akit nem tanítok, de ő úgy gondolta, legalább itt tartsunk össze.

Természetesen tájékozódtam, hogy mi a kialakult gyakorlat az iskolában. Nos ilyen szerencsére nincs, mindenki döntsön saját belátása szerint. Tapasztalatom szerint egyébként azok a kollegák, akik rendszeresen használják a netet, többnyire lelkes Facebook-tagok is, és szívesen tartják a kapcsolatot a diákokkal virtuálisan is. Mintha mindenki számára vonzó lenne az a lehetőség, hogy itt egy kicsit magunk lehetünk, a tanórán, házi feladaton, felelésen és igazolásokon túli világban.

Itt meghallgathatjuk egymás zenéjét, panaszkodhatunk, kritizálhatunk, bátoríthatunk vagy csak úgy szimplán röhöghetünk egymás idétlen fotóin. Van olyan pedagógus is, aki itt üzen a diákoknak: aki nem hallotta, holnap ne felejtsen el az osztály ünneplőben jönni. Praktikus.

Mint azonban ahogy a tanárokat is megosztja a kérdés, hogy vajon mennyire engedjék közel magukhoz a diákságot, mit mondjanak ki, mikor szóljanak bele egy poszt alatt kialakult beszélgetésbe, ugyanez a másik oldalra is igaz, bár a reláció a személyes kapcsolatokra éppúgy áll. Vannak diákok, akik kis virtuális közösségükben egész egyszerűen nem akarják látni a tanári kar tagjait. Legalább ott ne.

Néhányan pedig kimondottan kínosnak találnák, ha az osztályfőnök a világhálóról tudomást szerezne a legutóbbi duhajkodásba fajuló éjszakai kiruccanásukról vagy az aktuális szerelmi csalódásukról. Osztályfőnök letiltva. Hogy még véletlenül se. Mindez persze kezelhető, hiszen éppen annyit, olyan formában és azok számára teszünk közzé, esetleg rejtünk el, ahogy szeretnénk.

Azt sem hinném, hogy bármelyik pedagógus renoméját romba döntötte volna némi iskolán kívüli csevej, esetleg egy-két rosszul sikerült fotó. Sőt! Természetesen a fanyalgóknak is megvan a maguk igaza, nem szeretnék, ha fotóik, személyes adataik, gondolataik a világhálón keringenének. Vérmérséklet kérdése. 
 
A közösségi portálokon való kapcsolattartást azonban nem tiltani vagy korlátozni kell, mert ez még soha, sehol nem vezetett sehova. Sőt, a kapcsolattartás minden formáját sokkal inkább támogatni, kihasználni, hiszen nagyon nagy szüksége van rá mindenkinek.
El kell fogadni, hogy létezik, és a megszerzett információt meg kell tanulni kezelni. Mindkét oldalnak. Ez pedig intelligencia kérdése.
A megszerzett információt meg kell tanulni kezelni mindkét oldalnakVirtuális kapcsolattartás a diákokkal: engedhetik-e ilyen
közel magukhoz a pedagógusok a fiatalokat?