Vizi László Tamás: Unokáink is magukban fogják hordozni Trianon fájdalmát

Mindez Vizi László Tamás, a Kodolányi János Főiskola rektorhelyettesének előadásán hangzott el a  Szilágyi Keresztény Iskolában. A történész és jogász végzettségű előadó a békeszerződés kevésbé közismert, történettudomány számára sem feltárt kérdésköreiről beszélt. Kitért arra is, hogy kik voltak valójában azok a szerencsétlen sorsú politikusok, akik feladatul kapták Párizsban a békeszerződés aláírását.

Fotó: Nagy Lajos

- Először is szögezzük le, hogy nem békeszerződésről, hanem békediktátumról beszélhetünk. A szerződések mindig két fél közös akaratából születnek meg. Akkor tartósak, ha közös szándékot tükröznek – fogalmazott a jogász végzettségű előadó.

- Hazánknak olyan szűk volt a mozgástere, hogy aligha volt arra esély, hogy a dokumentumok aláírását visszautasítsuk. Ha végigtekintünk a magyar történelmen, akkor talán Trianon a legnagyobb trauma. Ezt mutatják azok a reprezentatív közvéleménykutatások, amelyek arra keresik a választ, hogy miként viszonyulunk a történelmi tragédiáinkhoz: a tatárjáráshoz, a török hódoltság időszakához, az 1848-49-es forradalom és szabadságharchoz, Trianonhoz, a két világháborúhoz, 1956-hoz és a kommunista diktatúra rémtetteihez. Nem csoda, hiszen krízisként élte meg a békediktátumot a korabeli politikai elit, az értelmiség és az elcsatolt területeken élő magyarság is.

Május 31-én keltek útra vonattal a békedelegáció tagjai. Félő volt, hogy nem érnek oda Párizsba a leegyeztetett időpontban, hiszen Nyugat-Európában ekkor vasutas sztrájkok zajlottak. Július 3-án reggel azonban megérkeztek. Amikor leszállt a delegáció ugyanaz a francia tiszt fogadta őket, aki az Apponyi Albert vezette küldöttség idején is oda volt rendelve. Közölte a magyar delegátussal, hogy tekintsék fogolynak magukat, hiszen Magyarország és Franciaország között a hadiállapot ekkor még fennállt. Fegyverszünet ugyan már volt 1918-ban, a békeszerződés viszont még nem volt aláírva.

A magyar delegációt ugyanabba a szállodába, a Neuilly-ben lévő Chateau de Madridba, szállították, ahová az Apponyi által vezetett küldöttséget. Azon egyszerű oknál fogva, hogy véletlenül se tudjanak kapcsolatba lépni az ott tartózkodásuk alatt francia politikai körökkel, újságírókkal és külföldi személyekkel.

A delegáció vezetői Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ voltak. Drasche-Lázár Alfréd mai mai szóhasználattal élve külügyminiszter-helyettese volt az akkori kormánynak. Ez azért érdekes, mert a korabeli magyar törvények szerint a miniszter-helyettesek nem voltak tagjai a kormánynak, a francia törvények szerint viszont igen.

Benárd Ágost 1940-ben az Új Nemzedék című napilapnak adott interjújából viszonylag rekonstruálni lehet az eseményeket. Eszerint a magyar küldöttséggel való tárgyalás nem tartott tovább 15-20 percnél. A francia miniszterelnök rövid beszéde után felszólították a magyar delegációt, hogy fáradjon az asztalhoz és írja alá a diktátumot. Itt már nem volt vita, csupán egy aláírási ceremónia. Apponyi Albert ugyan reagálhatott korábban írásban vagy szóban, de érdemi változtatást az 1919 őszén elkészült végleges szövegen a győztes hatalmak már nem eszközöltek.

Bernárd Ákos volt az első. Későbbi nyilatkozatai szerint fehér kesztyűjét odavágta az asztalhoz és oda se nézve félvállról írta alá a diktátumot. Volt egy másik korabeli történet is, amely be-bejárta a sajtót. Amikor elindult a ceremóniára Bernárd a delegáció titkára, Praznovszky Iván odalépett hozzá  és azt mondta neki, hogy itt van egy dísztoll, amelyet Budapestről küldtek, ezzel írja alá a diktátumot. Bernárd erre felcsattant, hogy szó sem lehet róla. Szállodai szobájában felkapott egy rozsdás szárú fából készült tollat és ezzel érkezett a tárgyalásra. A szállodába visszatérve az első dolga az volt, hogy összetörte a tollat, majd beledobta a piszoárba, ezzel jelezve, hogy Magyarország nem bálba érkezett Franciaországba, hanem Magyarország halálos ítéletét aláírni.