Máig kísért a múlt - kiállítás az iszapkatasztrófáról

Ez igaz a vörösiszap-katasztrófára is. Mi túl közel vagyunk, sőt mi magunk vagyunk a kép, ezért nem is láthatjuk igazán reálisan az utóbbi években végbement fejlődést és változást – meséli Boldizsár Zsolt, a Rotary házban berendezett: Tragédia, összefogás, újjászületés című emlékkiállítás kurátora, aki szerint fontos az események feldolgozása, ám a helyiek lelki gyógyulásához még nagyon hosszú út vezet.

Fotó: a szerző

A kiállítás első időszakos változata a katasztrófát követő évfordulóra készült el Kákonyi Anna és Vasváros Zsolt közreműködésével. Utána kapta Boldizsár Zsolt a felkérést, hogy készítsen állandó összeállítást a tragédia fényképeiből, tárgyaiból. A kurátor összegyűjtött mindent, ami egésszé tehette a kiállítást. Benkő István filmjét, az új házakat és az építkezést dokumentáló fotókat, a károsultak személyes fényképeit és az újjáépülés más elemeit.

- Az első percektől az újjáépítés végéig összezárhattam a történetet, így a katasztrófa második évfordulójára, 2012. október 4-re már a kiállítás kibővült változata várta a látogatókat. A tárlat az évek során nemzetközi érdeklődésre tett szert, a világ minden tájáról voltak eddig vendégeink. A vendégkönyvben kínai, arab írásjelek köszönnek vissza, de az Egyesült Államokból és Új Zélandról is jártak már nálunk, néhány európai ország kivételével szinte mindenhonnan. Ez nagy büszkeség számomra, de az igazi öröm az, amikor olyan emberek jönnek el, akik a katasztrófa idején segítettek a lapátolásban, vagy ételt osztottak a rászorulóknak.  Ellátogatnak hozzánk családostól, elmesélik az akkori élményeiket és látszik rajtuk az öröm, hogy mennyire megváltozott minden itt a városban. Vannak, akik néhány havonta visszatérnek barátaikkal és újra meg újra rácsodálkoznak a fejlődésre – részletezi  Boldizsár Zsolt.

A kurátor szerint a távolabbról érkező látogatóknak jobb a rálátása a katasztrófa utóéletére, mint azoknak, akik benne élnek. A helyieknek a változás kevésbé szembetűnő, hiszen közvetlenül érintettek, így nem is tudnak elvonatkoztatni azoktól a mély sebektől igazán, amelyeket az iszapömlés napján kaptak. Ebből fakadhat az az ambivalenica is, miszerint a kiállítás nemzetközileg elismert, a város lakói közül viszont nagyon kevesen látták még.

-Sokak még nem állnak készen a helyiek közül, hogy ilyen módon emlékezzenek a tragédiára. A feldolgozás fontos, hiszek benne, hogy idővel beindul ez a folyamat, de semmit sem szabad erőltetni. El kell fogadnunk, hogy akik az első vonalba voltak és odalett mindenük, azok hosszú időn, akár egy életen keresztül is a tagadás fázisában maradnak. Aki mégis úgy dönt, hogy ellátogat a kiállításra, annak tudnia kell, hogy nem fogom kinevetni vagy rosszat gondolni róla, akkor sem, ha az ötödik fénykép után azt mondja, hogy nem szeretne többet látni. A séta akárhányszor újrakezdhető, a szembenézni akarásnak meg kell érnie előtte – fogalmazza meg Zsolt.

A károsultakban mély sebek vannak, a kurátor ezért úgy építette fel a kiállítást, ahogy a művészettel foglalkozó ember tenné. Lelki oldalról közelíti meg a történteket. Nem elszörnyülködtetni akar és nem is a katasztrófaturizmus a célja, hanem a tisztelettel teli emlékezés. A fájdalomról és mindazokról, akik segítettek a bajban. A ház a köszönet és a hála színtere is.

-Rendkívül büszke vagyok azokra, akik a katasztrófa napján az ország másik feléről is elindultak egy mikrobusszal és szerszámokkal, hogy segítsenek. Továbbá az ország összefogása szintén példás volt értünk. Beleástam magam más katasztrófák utóéletébe és bizony mi magyarok nagyon büszkék lehetünk, mert ehhez hasonlatos összefogásra máshol nem volt példa. Mindenki kiállt mellettünk. Őszintén hiszek abban, hogy aki nem tudott anyagi segítséget nyújtani, vagy eljönni lapátolni, lélekben az is velünk volt. Kis túlzással 2010. október 4-én és az azt követő napokban befért Magyarország Devecserbe – emlékszik vissza a kurátor.

A kiállítás nyitva tartása rugalmas, Boldizsár Zsolt szívesen fogadja a látogatókat, még akkor is, ha éppen az intézmény emeletén lévő kis szobában fest. A kurátor élete a művészet, de nem csak az alkotás, hanem a kiállítás is fontos számára. Úgy véli, szükség van a befogadás minden formájára, hogy az ember teljes életet élhessen. Tizenhat éve a város lakója, számára az jelenti a katasztrófából való kiutat és kapaszkodót, hogy a tárlatvezetésen újra és újra megéli a történteket. Megéli és feldolgozza, de festmény formájában még nem akarja megörökíteni.

-A katasztrófát egyetlen egyszer ábrázoltam, amikor felkértek rá. Hihetetlen visszajelzés volt, amit a megrendelő szemében láttam, azóta nem festettem mást a témában. Szeretnék, de ennek még várnia kell. Nem szabad addig hozzányúlni, amíg ezt valakik bántásnak élik meg – meséli Zsolt.

A társadalomnak el kell fogadnia, hogy azokat az embereket, akik Devecserben laktak, mikor a katasztrófa történt, összeköti egy láthatatlan bélyeg, amit se lemosni, se letörölni nem lehet. Ők attól a pillanattól kezdve másként élik meg a fájdalmat. A lelki seb pedig akár egy festmény láttán is felszakadhat, ezt akarja tiszteletben tartani a férfi.

-Itt nincs olyan, aki nem érintett. Mindenki emlékszik arra, hogy hol volt és mit csinált akkor. Beleégett az emberekbe és azóta is viselik a terhét – emeli ki Boldizsár Zsolt, aki a kiállításon ezt az érzést próbálja átadni a látogatóknak.

Sikerrel. Ugyanis, aki megtekinti a tárlatot, az megérti, hogy az itteni embernek többet jelent a háza, mint egy egyszerű épület. Többet jelent egy mackó, mint holmi játék. Az életüket vitték színpadra.

-Mindenkire hatást gyakorol a kiállítás, a látogatók nem bírják magukban tartani a kérdéseiket. Teljes képet láthatnak a régi városról, a katasztrófáról és az újjászületésről, komplexen. A vendégek szemében látszik, hogy erőt merítenek a saját életükhöz és problémáikhoz, melyek gyakran eltörpülnek a helyieket ért megrázkódtatáshoz képest. Bár meglátásom szerint a legtöbben jó úton haladnak, de még hosszú idő kell a teljes gyógyulásig – zárta le gondolatait az intézmény kurátora.