Karácsonyi gondolatok Jézusról

Mióta Veszprémben vagyok (18 éve), részt vettem már néhány olyan adventi ünnepségen, amelyen Jézus neve el se hangzott. Közös hazánkban, Európában is egyre erősebbek azok a törekvések, amelyek igyekeznek az emberek emlékezetéből kitörölni az ő emlékét. Ezen erőknek leggyakoribb (és legbárgyúbb) indoka az, hogy „ne sértsük

a muszlimok érzékenységét”. Pedig a muszlimok is tisztelik Jézust mint prófétát, sőt Szűz Máriát is mint „a próféta anyját”. Nem beszélve arról, hogy a muszlimok sokkal inkább megvetik a hitetleneket, mint a hívő zsidókat vagy keresztényeket.

A XVIII. század végétől Franciaországban, Hollandiában, majd Németországban megjelentek olyan elméletek is, amelyek szerint Jézus nem is létezett, nem több emberi fantáziaterméknél, „szent elgondolásnál” (ahogy Ady írja). - A mítoszelmélet (XIX. sz. első fele), ill. a formatörténeti elmélet (XX. sz. első fele) szerint Jézus egy tisztességes és nagy hatású vándortanító volt, akiből a hívő nép fantáziája csinált istent és megváltót.

Mindezekkel szemben meg kell állapítanunk, hogy Jézusról nemcsak az evangélisták és az apostolok írtak, hanem pogány és zsidó történészek is (Tacitus, ifj. Plinius, Suetonius, Josephus Flavius, illetve a zsidó talmudokban is szó esik róla). És Tacitustól azt is tudjuk, hogy Néró császár idejében - Kr. u. 64 táján - már „ingens multitudó”, azaz hatalmas tömeg halt meg Jézusért Rómában, a birodalom fővárosában.

Márfi Gyula veszprémi érsek számára a karácsony azt jelenti, hogy Jézus Krisztus, az Isten fia meglátogatott bennünket, eljött hozzánk, velünk töltött több mint harminc évet
Fotó: archív

Jézus alakját emberi fantázia termékének beállítani nevetséges dolog. Zsidó földön senki sem álmodott olyan messiásról, aki Istennel egyenlővé tette magát, még kevésbé vártak kereszthordo-zó és keresztre feszített megváltót. Senki sem álmodott olyan üdvözítőről, aki híveitől kereszthordozást követel, aki megtiltja a válást és előírja az ellenség szeretetét. (Ki lelkesedik ma közülünk a keresztért, ki szereti ellenségeit, ki áldja azokat, akik őt átkozzák...?)

Akár tetszik, akár nem,

Jézus kezdeti népszerűségét nem lehet csodái nélkül megmagyarázni. Azt pedig, hogy az ókor szégyenfáján bekövetkezett halála után - amely Szent Pál sorai szerint „a zsidók számára botrány volt, a pogányoknak meg ostobaság”

(1 Kor 1,23) - tüne-ményes gyorsasággal „megistenült” az egész Római Birodalomban, semmi mással nem tudjuk megmagyarázni, mint azzal, hogy a tanítványok meggyőződtek az Úr halál feletti győzelméről; hogy ő valóban megjelent a szent asszonyoknak, az apostoloknak, sőt egy ízben „több mint ötszáz testvérnek” (1 Kor 15,6). Nem érdektelen megemlíteni, hogy az említett ötszáz testvérből 56-57 táján, amikor az első korintusi levél íródott, „a legtöbben még éltek”.

Biztos, hogy az Úr Jézus jászola előtt áhítatos hódolattal leborulni kizárólag értelmi megfontolások alapján nem lehet. Ehhez kell Isten kegyelmi ajándékaként a hit és a hittel egységet alkotó, sajátos értelemben vett remény és szeretet is.

De azért azon a nem hívőnek is el kell gondolkoznia, vajon a tanítványok, mielőtt elindultak az egész világra kockára tenni életüket Jézusért, miért nem mondták azt, hogy „ez a Jézus amíg élt, önmagát se tudta megvédeni, hogy számíthatnánk oltalmára most, amikor már meghalt”, illetve: „ez a Jézus, amíg élt, egyetlen népet se tudott megtéríteni, hogyan tudnánk mi most, halála után, tanítványává tenni az összes népeket?”

Isten az embert jónak teremtette, ezért a bűn okozta romlás ellenére, még ma is - hit és kegyelem nélkül is - képes jót cselekedni és szépen ünnepelni. Karácsony örömének teljességét azonban csak az élheti át, aki élő hittel le tud borulni a gyermekké lett Isten jászola előtt. Boldog karácsonyt és áldásos új évet a Napló munkatársainak és olvasóinak!