Hogy beszéljünk székelyül?

Sántha Attila a 2004-ben megjelent Székely szótárt után 2018-ben publikálta Bühnagy székely szótár címmel az elképesztően gazdagra sikerült bővített verziót. A mű több mint egyszerű szószedet: sok-sok szócikkből álló elbeszéléskötet – vagy regényfolyam -, mely a világ legkülönlegesebb és legképlékenyebb nyelve – a magyar – születésének csodáját is feltárja.

A szerzővel Bálint Tamás készített interjút, mely a napokban az Olvasat.hu oldalon jelent meg.

A nagysikerű Bühnagy Székely Szótár turnéjának szintén sikeres székelyudvarhelyi állomása után ugyancsak aktuális és az olvasókat a helyszínen is foglalkoztató és ott megfogalmazott kulisszatitkok miatt szeretnénk belesni a boszorkánykonyhád hátsó zugaiba. Többször elhangzott az estjeiden, hogy már húsz éve gyűjtöd a forrásanyagot a szótárhoz, de mégis, hogyan kezdődött az egész? Milyen elképzelésekkel vágtál neki eredetileg és mennyire látszott ez akkor, hogy mekkora fába suhintsz a fészivel?

Úgy kezdődött, mint a mesékben: egy fiatalember elment otthonról, Székelyföldről Kolozsvárra, és azt látta, hogy társai nem értik a beszédét. Az még hagyján, hogy nagyon mélyen ejtettem (és ejtem mai napig) a magánhangzókat (például így: Nám fogyuk meg, értsd Nem fagyok meg), de mikor pontosan az ellenkezőjét gondolták, mint amit mondani akartam, az már több volt a soknál. Ha a lány pucájáról beszéltem (mert, mint minden fiatalt, engem is erősen érdekelt a téma), nem székely társaim értetlenkedve néztek rám, mivel pucája szerintük a fiúknak volt. Hiába mondtam, hogy előtte tanuljanak meg szaladni, mielőtt Korondon a fiúcsecsemőt „kicsi pucásnak” neveznék (merthogy az apa vagy az anya jól eltángálná őket), nem és nem, váltig erősítették az ellenkezőjét. Végül kezdtem összeírni a mások által nem ismert vagy félreismert szavakat, és írtam pár verset belőlük. Aztán még írtam volna, de elfogytak a szavak, így újra gyűjtöttem. Végül már akkor is gyűjtöttem, amikor nem verseltem. Körülbelül húsz éve foglalkozom ezzel, közben megszületett 2004-ben a Székely szótár, 2018-ban a Bühnagy székely szótár, de már ez utóbbi kötet megjelenése óta is találtam olyan szavakat, amelyek méltatlanul maradtak ki a kötetből.

Mi indította el benned a folyamatokat, minek a hatására érezted, hogy fontos ezt a munkát elvégezni?

Én elsősorban költő vagyok, akinek munkaeszköze a nyelv. És hogyan írjak az én tájnyelvemen, ha mások nem értik meg? Szóval önmagam megsegítésére kezdtem a szavakat összegyűjteni. Egy idő után viszont megláttam a szavak történetét, az apró jelentésváltozások finomságait, és észrevettem, azért gyűjtök, mert a folyamat ugyanolyan, mintha egy hihetetlenül érdekes regényt olvasnék. Merthogy feltárulkozott a székely nyelvjáráson, saját nyelvemen keresztül a magyar nyelv minden titka. Például kész detektívtörténet, ahogy a manó „törpe (erdei) emberke” közmagyar szó eredetére rájöttem: van a székely mony „tök, here, tojás” szavunk, ebből jön a monyók „töketlen, ügyetlen”, a monyókol „töketlenkedik, tökéletlenkedik”. A Hétszünyű Kapanyányi Monyók, Manyók mesefigura is innen ered: ő a hétsinges szakállú, koponyányi nagyságú és formájú tök, here. Szóval a mesemondó megszemélyesítette a saját heréjét, és azt külön mesehősként szerepeltette. Így született meg a manó mint a monyók, manyók változata.

Hogyan fogtál neki? Most könnyebbnek tűnik a feladat, mert mindenki ismeri a munkásságod és megkeresnek a szótárban nem fellelhető szavakkal. De eleinte kihez fordultál, honnan gyűjtöttél?

Legfontosabb adatközlőim a szüleim, szomszédaim voltak, akik a lehető legnagyobb természetességgel beszélték a székelyt, s akik nem is akartak másnak látszani, mint amik voltak. Ha néha hazajött egy Budapestre eltekergett rokon és affektálva beszélt, olyankor csak megjegyezték: „ez es kitörte a nyelvét”. Él is bennem egy tudatalatti félelem, nehogy azt mondják rólam, „kitöröm a nyelvem”. Néha az én szájamon is kiszaladnak olyan szavak, amelyeket le kell jegyeznem (így az adatközlő én vagyok): a múltkorjában a lányaim a szobájukat csak félig-meddig takarították ki, megjegyeztem nekik, hogy felemonyába takarítottak (hogy a mony alapszó újabb hajtásánál maradjak). Kiderült, bizony ezt a szót is csak a székelyek értik, mondják még tökemonya alakban is… Valamikor az internetes korszak elején, az 1990-es évek közepén felraktam a kezdeti gyűjtésemet az akkor egyetlen erdélyi portálra, a Transindexre, és kértem az olvasókat, küldjenek be olyan szavakat, amelyeket székelynek gondolnak. Nos, erre egy népmozgalom indult be, számtalan akkori fiatal, internethasználó küldött be jobbnál jobb csemegéket, és az én dolgom csupán az volt, hogy ellenőrizem, máshol használják-e a szavakat, illetve tényleg élő szó-e, mely településeken.

Változtattál ennek hatására a hétköznapi, otthoni szókincseden? Vannak szavak, amelyeket csak azóta használsz, hogy lejegyezted?

Jómagam eléggé ösztönös beszélő vagyok, azaz úgy szólok, ahogy az Isten adta. Ha elkezdek gondolkodni előre a mondaton, akkor legkésőbb a közepére menthetetlenül belesülök. Így nemigen fordul elő, hogy olyan szavat használnék, amit szótárból (legyen az akár az én saját termékem) tanultam. Szerencsére a szavak 80-90 százalékát magamtól is ismertem, és ez bőven elég, hogy – ha akarom – a közmagyar beszélő számára érthetetlen nyelven beszéljek.

Mit gondolsz, a jelenlegi fiatalokat mennyire érdekli, hogy ez a kincs így összegyűjtve megjelent? Vannak olyan kifejezések, amelyek az élő nyelvben is megmaradhatnak vagy néhány évtized múlva csak a néprajzkutatók számára lesz forrásmunka a szótár?

A nyelv, mint minden körülöttünk, változik. Nagyon sok szó elveszik, mert megszűnnek a tevékenységek, amelyek közben használták valamikor. És ez veszteség, bármennyire is próbáljuk természetes folyamatnak beállítani. Szerencsére nemcsak én érzem veszteségnek ezt, hanem nagyon sokan, olyanok is, akik különféle ideológiai meggyőződések mentén elharapnák egymás torkát – nálam viszont jól megférnek, mert gyűjtik, zsákolják be a szavakat. Talán jobb időkre várva, vagy talán csak azért, hogy ezeknek a szavaknak legalább az emléke megmaradjon. Azok közt, akik segítenek a szavak begyűjtésében, meglepően sok a fiatal, ma is számtalan e-mailt, levelet kapok, az emberek megállítanak, ha egy érdekes szó jut eszükbe. Merem remélni, azért van ez így, mert valahol mélyen mindannyian próbálunk kötődni az őseinkhez, a hagyományainkhoz. És a székely nyelvjárás az, amely a székelység teljes történetét magában hordozza, mesél arról, hogy honnan jöttünk és hova megyünk. Azt hiszem, a fiatalok ösztönösen érzik a mai uniformizált, univerzalizált világban, hogy szükségük van kapaszkodókra, biztos pontokra. Én optimista vagyok…

Mennyi időt vesz el a mindennapjaidból a gyűjtés, milyen sűrűn találnak meg manapság olyan kifejezésekkel, amelyek számodra is teljesen ismeretlenek és izgalmasak?

Hát erre nemigen tudnék válaszolni, ám a húsz év munkából legalább 5-6 erősen intenzív volt, a többi pedig közepesen nehéz.

Számíthatunk arra, hogy a következő húsz évet is rászánd erre az emberpróbáló feladatra? Lesz Bühnagyobb székely szótár?

Na, azért ilyent ne kívánj nekem. Szeretnék ebben az életben még egyebet is csinálni. Nyilván tovább gyűjtöm a szavakat, és biztos vagyok benne, hogy egyszer lesz egy harmadik, Bühnél es nagyobb székely szótár. Már ha Isten éltet erőben, egészségben. Itt most képletesen felhajtok egy pohárka pálinkát, egészségemre.

Egészségedre! Hogyan látja a kortárs erdélyi irodalmat Sántha Attila (a közeget, olvasókat, friss termést stb.)? Számíthatunk tőled verseskötetekre, egyéb műnemben vannak rövid- vagy középtávú terveid? Milyen anyagokon dolgozol jelenleg?

Az erdélyi és azon belül a székely irodalom ma – úgy érzem – kegyelmi pillanatban van, számos jó szerzőnk van, és ők meg is találják az utat az olvasó felé. Jómagam próbálom tartani a lépést velük, ám egy a gond: keveset írok, azt tartom, a közepes verseket nem érdemes megírni. S ha az ember naponta nincs jelen versekkel, akkor elfelejtik. Mostanában egy, az őseimhez kötődő családi legendáriumban található történetek megverselésén dolgozom. A versek nagy része tragikus hangvételű, mert hát mi marad meg 100-150 év múltán az emberből: egy történet arról, ami a legjobban fájt neki. Vagy ami a legszebb volt. Keserédes, nehéz, fojtogató és mégis felszabadító világ ez, csak legyen erőm rendesen megírni….

Borítókép: Sántha Attila. Forrás: a költő Facebook-oldala.