2014.03.28. 12:25
A jó ember, a kártyás és a besúgó
Valló Péter rendező folyamatosan visszatér Goldonihoz, aranymosó módjára újra és újra átszitálja az anyagot, újrafordíttatja, más és más környezetbe helyezi. Mit kereshet benne? A kérdés tolakodó, hiszen minden művésznek joga van azzal foglalkozni, ami leginkább izgatja a fantáziáját.
Ha mégis felelni próbálunk a kérdésre, hogy mit találhatott a neves rendező Goldoninak A kávéház című vígjátékában, ami fogva tartja,nem ereszti, talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, realizmust és humánumot, illetve moralitást. Ugyanis Goldoni-darabjainak kerete az 1700-as évek Velencéje, egy válságban lévő társadalom, amely éppen átmegy a polgári rendbe és erkölcsbe. Goldoni bármennyire is ostorozta, mégis imádta ezt a változóban lévő, harsány és nyers világot, látszik ez abból is, ahogyan alakjait ábrázolja a valóságtól megbűvölten. Mintha csak elmesélné, amit lát a folyamat természetes logikáját követve, egyik jelenet úgy megy át a másikba, ahogyan maga az idő is halad, percről percre, folyamatosan, megállás nélkül. Dialógusai mögött ott hullámzik a tenger, a mediterrán. La mer!
Igazi olasz terecskén szervezi meg a játékot Valló Péter a veszprémi Petőfi Színházban: kávéházi terasz, szerencsejáték barlang, modern fodrász, szálloda, lakások - minden itt van egymáshoz szorítva és a szereplők is valódi hús-vér emberek, nagyon olaszok, dizájnos napszemüvegben a nők, hanyag eleganciával viselt divatos feketében mindenki. Mint egy gyászoló család. Bár ami azt illeti, látszólag nincs ok gyászra, happy end a történet vége, mindenki elnyeri méltó büntetését, a feleségek visszakapják a férjüket, a szerencsejáték barlang üzemeltetőjét elviszi a NAV, bocsánat, az adóhatóság. A pletykás úr pedig nem győz szabadkozni, hogy ő nem tett semmi rosszat.
Vagy mégis csak van ok gyászra? Ez a nyomorult élet, úgy ahogy van szenvedélyekkel, kis stiklikkel, jósággal és gonoszsággal együtt? A melankolikus gondolatfutamokat támasztja alá a nyitott ablakokon keresztül kifigyelt életek árnyjátéka, illetve a bachanália animalitása, amikor bár álarcot viselnek a szereplők, de képletesen szólva mindenkiről lehull a lepel. Közhely, de az élet mögött valóban ott a halál.
A rendező felerősíti továbbá a besúgó, pletykás szálat a darabban azzal, hogy Szalma Tamásra osztja Don Marzio szerepét, aki belülről építkezve zseniálisan hozza a figurát, a megtévesztően entellektüelnek látszó embert, aki amellett, hogy szenvedélyes fecsegő, még kisstílű is és rögeszmés. Naphosszat kint üldögél a terecskén, lát egyet s mást, vagy ha nem lát, akkor hall és azt azon frissiben, csak úgy lazán tovább adja férjnek, feleségnek, adóhatóságnak, ismeretlennek, akivel éppen beszélget. Szalma Tamás a nézőtér felől érkezik a színpadra, közülünk jön. Besúgó? Ügynök? A darab alapján, csak üres fecsgő, bár így is éppen elég bajt kavar.
A másik főszereplő, az Eugeniot alakító Haumann Máté kiválasztása is telitalálat. A vékonypénzű, tulajdonképpen szeretni való fiatalember kitűnő megformálásával tökéletesen igazolta a rendezőt. Eugeniója naiv ficsúr, akit a szerencsejáték és a nők iránti szenvedélye mozgat. Bőrkabátjában,szűk nadrágjában, hosszú hajával kicsit olyan, mint a valóságshow-k celebjei, mindig akcióra kész. Haumann finoman egyensúlyoz a szerep paródiája és a dekadens hős között.
A többiek is mind kitűnőek a szerepükben: Kőrösi Csaba (Flaminio), Trokán Anna (Vittoria), Kéri Kitty (Placida), Nyirkó István (Pandolfo), Máté P. Gábor (Trappola), Gesztesi Máté (első pincér). Oberfrank Pál (Ridolfo) a Veszedelmes viszonyok és az Agónia kis kitérője után ebben a darabban ismét visszatér a jó ember szerepkörbe. Rejtélyes figura, aki szinte akarata ellenére megmenti Eugeniot. A rendező nem hangsúlyozza, de Goldoninál fellelhető az egyszerű magyarázat: Ridolfo Eugenio apjának köszönheti, hogy sikerült megkapaszkodnia a polgári világban, hogy kávéházat nyithatott s most kötelességének érzi, az atyáskodást a tékozló fiú felett.
Talán csak Lass Bea halványabb kissé a többi szereplőnél és a háttérben még egy két epizodista fodrász és pincér lány. Tehát végül is minden és mindenki helyén van, mégsem lesz frenetikus élmény. A nézők egy része unja, hosszúnak tartja a két és fél órás előadást, a valóságshow-t, a semmi kis életek kukkolását. Miért? Hajlok afelé, hogy úgy érezzem, áttörőbb sikere lenne a produkciónak, ha nagyobb teret engedne a felszabadultabb színészi jelenlétnek a rendező. Ha hagyná, hogy a színészi játék domináljon a színpadon, ne a gondolat, ne a filozófia. Mert az élmény nekem legalábbis akkor teljes, ha hihetően a színésztől jön a sugallat, a kreatív energia.
